Dóri egy katasztrofális osztályban

Majd meg fagyok...kijöttem most a friss levegõre. Ugyan alig látok valamit mert sötét van a hold világít.olyan megható...nézem a holdat. közben nekimegyek a rózsának.
Mindegy bemegyek mert libabõrös vagyok ès nem akarok megsérülni.

Ma délutàn nagyon sírtam...
Kimentem a kertbe, közben cseteltem Kevinnel és fotóztam az õszi kertet. Nagyon jól esett a friss levegõ. Gondoltam meglátogatom a cicám sírját. Megyek a bozótokba, a csalàn csípi a làbam és a kezem. Amikor kijövök a bokrok közül a szép rendbetett, kisfakeresztes cicasírt kellett volna megpillantanom.
De mit làttam??!!
Szanaszét hányt fadarabokat és a kiskereszt is messze hevert a sírtól, na meg a legfontosabb... ki volt ásva. A holt test sehol. Kutya volt. Láttam a lábnyomokat és minden arra utalt.
Gondolom a cica gyilkos szomszédkutya kiszagolta hogy hova àstam el és ezért kiàsta.
És el is vitte.
Én ott olyan szívbajt kaptam, hogy csak na. Elkeztem hüppögni egy picit aztán elrohantam a kert végében lévõ nem lenyírt száraz, magas fûhöz, belevetettem magam és sírtam. Nagyon. Nyagyon. Nagyon.
Egy kb félóráig így voltam, közben beszéltem Kevinnel és próbált vigasztalni.
Ezek után beviharzottam a házba és elmesélem a szüleimnek. Bár mit tudnának ez ellen tenni...
Ettem egy kicsit, hogy megnyugodjak.
Hatott is.

Még mindig kavarognak bennem dolgok amiket nem értek. Gondolozok de nem tudom min.
Egész nap facebookon cseverészek és fekszem az ágyamban.
Szánalmasan nézhetek ki. Hmmhmm.
Nyaaaw!<3

Hmm.Furcsa. érzések kavarognak bennem. Boldog vagyok mégis szomorú. Az imént elkezdtem nevetni csak úgy fetrengtem de halványlila fogalmam sincs miért. Szomorú vagyok mert Kevin egy hete szakított a barátnõjével és most veszekednek.
Kevin félig depressziós állapotban van és félig nem, mert valaki mindig felvidítja.
Szerintem most õ se tudja igazán hogy mi a szitu.
A suliban mindenki azt hiszi, hogy Kevinnel járunk mert minden nap megölel. Senki nem hisz manapság a fiú-làny barátságban?
Nem nagyon értem én se, hogy mi lett ez a hirtelen felfordulás az életemben.
Hirtelen mindenki hozzámfordul tanácsért hirtelen minden más lett.
Jó lenne néha támaszkodni valakire aki...hogymondjam...akinek nincs szüksége tanácsra hanem meghallgatna. Az fordulna meg mindenki fejében, hogy dehàt ott van Csilla csak, hogy az számomra õ egy teljesen más helyet foglal el az életemben. Fontosat...
Kéne egy olyan ember mint én, aki tudja az.érzéseimet és nem kell neki elmagyaràzni, mert benne van az az érzés.
Amikor zenéthallgatok a szìvem kinyílik, megkönnyebbülök, viszont amikor csend van mint példàul most, szomorú leszek. Milyen furcsa. Amikor elkezdtem írni ezt, nagyon boldog voltam. Most meg?!
Szomorú vagyok, fáj a szivem és pillangók vannak a gyomromban.
Kár hogy ami bennem kavarog senkisem érti...most még...én sem...hmhmm.
Hápháp.

Elment. Itt hagyta a mi kis osztályunkat.
Elköltözött egy másik városba-> másik megyèbe->másik országba-> másik kontinensre.
Többet már nem látjuk viszont.
Ma reggel bejött egy tortával a kezében. Mielõtt bejött volna felírtuk a táblára: jó utat, sok szerencsét Szonja!
És mindenki aláírta a táblát.:)
Sokan el is sírtàk magukat.
Sokan hoztak is ajándékot.
Az osztálytól közösen kapott egy fotókönyvet.
Amit Kevin a tanszobán Szofi nèni laptopján szerkesztett.
Nagyon szomorúak voltunk.
Szofi néni is nagyon nagyon sírt.
Ez volt az elsõ órában.
A második óra végén már el is ment. Utoljàra lépte àt a kodályiskola küszöbét.
Mikor hazaértem a facebookon lévõ 7.@ csoporton üzenetek tömkelege volt kiírva ami mint Szonjának szolt.
Èn is rászàntam magamat az írásra:
Miközben elköszönéseiteket olvastam, szebbnél szebb, aranyosabbnál aranyosabb, szomorúbbnál szomorúbb megfogalmazásokban, én is sírvafakattam.
Azt hiszem most fogtam fel, hogy ez végleges, nincs vissza út és... És hogy már nincs mit tenni.
Én nem vagyok az a sírós típus, de most krokodil könnyek hullanak a szemembõl.
Ezek után is úgy fogok jelenteni és szerintem sokan mások is, hogy: "-Tanárnõnek tisztelettel jelentem, az osztály létszáma 31, hiányzik (nagyon-nagyon) Bolda Szonja"
Sajnos én sosem voltam a te baráti köröd fontos személyisége és megmondom, hogy Te se voltál az enyémé. De akkor is... Szerintem Te nagyon fontos voltál az osztályban. Mindenki szomorú, mindenki elkeseredett.
Köztük én is.
Többször mondtam neked, hogy még nem fogtam fel a dolgot és Te is mondtad, hogy ugyan így vagy vele.
Gondolom amikor a repülõn elfoglaltad a helyed és elõre fordultál, rájöttél és felfogtad, hogy mi is a helyzet.
És amikor elindult a repülõ a szíved majd megszakadt.
Az osztály is így van vele.
Ezt az érzést nem lehet szavakba önteni... Nagyon fáj.
Egyszerûen csak ömlenek belõlem a szavak.
Amik mind a fájdalom vagy a szomorúság szinonímái.
Amikor kiítad a csoportba még szeptemberben, azt az idézetet nem gondolt komolyan.
Mostmár értem...Nem volt elég az a 6 év.
Kevés volt... Túl kevés. Nagyon szomorú lettem, hogy én nem töltöttem Veled szinte semennyi idõt.
Utólag olyannyira bánom, hogy azt se lehet szavakba önteni.
Szeretnék én is jó utat és szerencsés új életet kívánni abban a másik világban.
Remélem kedves emberekkel leszel majd körül véve és majd a nyelvet is jól megtanulod.
Búcsúzok tõled! Nem felejtelek sohasem remélem te se!
Dóri
Ezt a kiírást sokan likeolták és sokan kommentet is fûztek hozzá.
Majd ha Szonjus wifiközelbe ér ès elovassa potyogni fognak a könnyei.
2013.10.17.