Dóri egy katasztrofális osztályban

“Mindannyian saját, eredeti gondolkodásmóddal születünk, gyakran mégis utánzóként halunk meg.” (Erich von Däniken) Sziasztok! Gombolyagy Dóri vagyok. Teljesen idétlen világban élek, ahol természetesen nem nagyon érzem jól magam. Életemet már 13 éve élem. Szeretek gondolkodni egy s másról, amikről sokan azt gondolják felesleges. Pedig nem. Sok embertől hallottam már, hogy milyen érett gondolkodásom van ilyen fiatalon. A szóhasználatom is furcsa, egy átlag emberhez képest. De ez van. A idézet, melyet Erich von Däniken-től idéztem, pontosan azt mutatja, vagy mondja el, hogy az emberek mennyire nem gondolkodnak, és inkább a másikat utánozzák. Bár lehet, hogy ez másoknak nem ilyennek tűnik, de ebben is mások az emberek. Természetesen nekem is vannak hülyeségeim, amiket sokan nem nagyon tolerálnak. Gyorsan felkapom a vizet, de már rajta vagyok a megoldáson. De ennek ellenében áll az a jó tulajdonság, hogy szinte még a legnagyobb ellenségemmel, is eltudok lenni, ha nincs min összevesznünk. Bátran forduljatok hozzám, jó pszichológus vagyok. Gondolkodjatok egyénien, ne legyetek birkák!:) Na de nem húzom az időtöket, mindenkinek van dolga, siessen oda!:)

Friss topikok


2014.08.15. 16:23 D.e.k.o.

Heeeyyooo! :D


Nos már egy ideje nem jelentkeztem és nem fárasztottam senkit az írásaimmal. 
Ebben az az érdekes, hogy tényleg, full nem beszéltem senkivel az elmúlt hetekben, max egy-két szót azt is facebookon vagy twitterren. Ez annyit jelent, hogy eléggé elfoglaltam magam az olvasgatással és alvással, és még így is hulla fáradt vagyok, amikor elalszom este. És az is lefáraszt, amikor szándékozom lemenni enni.
Jah, igen. Kissé csökkent a víz és étel bevitelem ami kicsit aggaszt. De tényleg nincs étvágyam! o.O" Bár a mostani helyzet az még mindig jobb mint ami két-három hete volt. Az volt, hogy konkrétan naponta 1 szelet kenyér ment le a torkomon. It's very interesting...

 

 

Ami még lefáraszt, az az, hogyha az elkövetkezendő tanévre gondolok.
Egyszerűen görcsbe rándul a gyomrom a gondolatokon.
Először is a továbbtanulás jut eszembe. Határozottan tudom, hogy mit hogyan szeretnék az életemben. Mégis néha belém bújik az a gondolat, hogy mekkora egy hülye vagyok, aki tehetségtelen, tutyi-mutyi, lusta, nem képes az álmai beteljesítésére, idegesítő, túl álmodozó. És ezekből adódóan fél a pofára esésétől. Azt pedig nem akarom.
Tudom is, meg nem is, hogy mire szeretnék vállalkozni. Ha elmegyek a szakközépiskolába magánének szakra, kvázi szolfézsszakra, egyenlő lenne egy hasba szúrással, egy öngyilkossággal, hiszen nem tudhatom, hogy bírni fogom e azt amire vállalkozok. Ha viszont megfutamodom és gimibe megyek akkor kevés lesz az esélye annak, miszerint Ének diplomával a konzervatórium után mehessek az Óvónőképzőre, hogy aztán egy zenei óvodát nyithassak.Tudjátok mi a vicc az egészben? Hogy ez nem csupán csak egy hirtelen jött ötlet, hanem már egy 7 éves álom, aminek a komolyságát csak hetedik év végén fogtam fel. Kvázi ha azt mondom, hogy nem megyek szakiba és utána a konziba, akkor ez a dolog hopp, elillan. Ha megfutamodok az mások szerint tehetségemnek búcsút mondhatok.
Hahh, csak velem az a baj, hogy elképzelek valamit és az utolsó pillanatban valahogy azt mondom, hogy bocs de nem vagyok erre kész.
Pedig én összességében egy igen talpra esett, határozott ember vagyok. És mégis a legnagyobb, legfontosabb dolgok miatt mondja fel a szolgálatot a gondolkozásom.
Mindig akkor merül fel bennem: Vajon jól cselekszem? Tényleg ezt akarom? Nem rontom el ezzel az életem? Mi van, hogyha ezzel teljesen fuccsba megy valami majd a jövő folyamán?
A jó lelkiismeretem azt mondja folytassam, a "másik" - akit nem neveznék mindenféleképpen rossznak - azt mondja, hogy inkább hagyjad, van még ezerféle dolog amiben kis gyakorlással és tanulással többre viheted és jobbad fogod élvezni.
És akkor ilyenkor megfogalmazódik bennem a válasz: hagyjon mindenki békén, én semmire nem vagyok képes, tehetségtelen vagyok, senki nem támogat, félek mindentől, elfogom rontani, inkább hagyjuk a fenébe a dolgot, majd mást fogok csinálni.
A nagy francokat!
És igen, itt jön a veszekedés magammal, hogy megéri e hogy kb 26 évesen kerüljek ki az iskola padból úgy, hogy szét tanultam magam és totálisan tropára mentek az idegeim. És ezért cserébe nem is biztos, hogy sikerülni fog akárhova elhelyezkednem. Kinek kéne egy 26 éves csaj zenei diplomával óvónői képzéssel?
Mi van, hogyha gimibe mentem volna, nyelvvizsgám lenne és érettségim és egy normális állásom kb 20 évesen. Mert ne lennék sehova se úgymond "túlképzett". Nem lennének meg azok az igényeim, mint pl a zene és a gyerekek.
Ezt úgy értem, hogy mondjuk anyámmal is előfordult, hogy elküldték valahonnan, mert túlképzett. Miva'?
Szóval ezzel arra akartam kilyukadni, hogy a továbbtanulás számomra egy nagyon érdekes téma, és mindig halálra idegelem magam rajta.

Másodszor pedig az osztályközösségre gondolva kezd el remegni a kezem.
Júliusban a pofámba lett vágva Peti által, hogy engem mindenki utál, egy hisztis picsának gondolnak, aki hazudik és dühkitörései vannak. Hahh >.<" Hogy változásra szorulok az elviselhetetlenségem miatt.
He'? Mi van? Nem nagyon vágom, hogy mi bajuk, jaaah, hogy mindenhol ott  vagyok? Tessék. Ezen változtathatunk, lássuk hova megy az osztály, hogyha végképp kiszállok mindenből. Nem csinálok semmit, nem veszem le a felelősséget a gyenge kis vállukról a drága kis osztálytársaimnak. Nem fogom megvédeni őket az "ellenséges" osztályok támadásaitól, nem fogok senkit se kihúzni a szarból, ne fogok intézkedni, hogy jobb legyen valakinek, nem fogok senkihez odamenni,  hogy megvigasztaljam a lelkecskéjét mert épp valaki belegázolt, és mert én egy kicseszett jó fej és törődő ember vagyok.
Ez nem túlzás, mert csomó mindenki lelkikéjét én ápolgatom, csupán csak mert törődöm velük. Akiket nem szeretek elkerülöm, megpróbálok nem bajt csinálni. Ez volt hetedikben. Hát basszus, ha ez valakinek nem tetszett  - márpedig Petike elmondása szerint senkinek sem (-.-") - akkor most már el kell mondanom, hogy nem csinálok semmit, abba reményeim szerint nem köthetnek bele. Vagy éppenséggel az lesz a bajuk, hogy nem vállal más felelősséget helyettük.
Nos, ez igen érdekes év lesz.
Oh és igen, megpróbálok tanulni. Megpróbálom nem azzal tölteni a 10 perces szünetet, hogy leszarom, hogy mi történik körülöttem, vagy beszállok a tolltartó harcba. 
Inkább beszélgetek vagy elzárkózom. Nem akarok benne lenni semmibe. Elegem van, hogy 7 éven keresztül végig én voltam az, akit lehetett bántani, hátba szúrni, átverni, akinek lehetett hazudni, és még így is naivan megtudott bocsájtani. Hát elnézést, de kissé elegem lett. Hangsúlyozom: "kissé".
Lehet, hogy semmi értelme rágódni a dolgokon, amelyek a múltban történtek, de nem hagy nyugodni az a tudat, hogy mit gondolnak rólam a hátam mögött. Nevetséges, hogy másoknak mindig azt tanácsoltam, hogy ne foglalkozzon mások véleményével, arra figyeljen amije van, nem amije nincs. Hogy mindig a meglévő értékekre figyeljen, ne érdekelje más, csak azok akik szeretik.  Mindigf én vigasztaltam meg egyeseket ezekkel a gondolatokkal, amikre hosszabb filózás és álomba sírás után jutottam. De én? Nehogy már tudjam használni...
Folyamatosan pofára esek. Megszületett eme nagyon okos döntésem, miszerint kész, doszt, ennyi, vége, befejeztem. Rájöttem, (erre kicsit rásegített Kevin "naiv hülye vagy" figyelmeztetése amolyan "énmegmondtam" módon) hogy a saját életemmel kell törődnöm, mert az a biztos, túl sok időt és energiát vesz el ez tőlem, hogy csak úgy elpazaroljam röpke életemből. Mert azok a dolgok amiket megteszek másokkal soha a rohadd életben nem fognak megtérülni. Semmi értelme áldozatot hozni és időt pazarolni olyan emberekre akiktől cserébe csak rossz szájízzel tudok majd vissza gondolni erre az időszakra, és mindig az motoszkál a fejemben, hogy mekkora egy 'naiv hülye' vagyok, hogy nem építettem magam köré egy falat, aminek a belső részébe csak az igazán fontos embereket engedtem be. Igen, azt kéne. Egy áttörhetetlen fal körém és a számomra fontos és megbízható emberek köré. Vaskapuval védve. Akkor legalább semmi bajom nem lehet. Elegem van, nem lehet elégszer mondani.
Szóóóóval ettől az igen hosszan kifejtett témától is idegrohamot kapok.

Szerintem ezzel a kissé depressziós, önbizalom hiányos bejegyzés után kissé lejjebb veszem az ujjaim tördelését.

Széééééép napot kívánok:
D.e.k.o.

Never, never, never good class and classmates...

2014.07.07. 10:50 D.e.k.o.

1493172_564835470257883_254382738_n_1404723017.jpg_960x720

Elkezdtem nézegetni a képeket amik ez évben készültek. A 7. osztályban. Vicces, hogy hány "korszakon" mentünk át. Hogy mennyire megváltoztunk. Mert igen, olyan szintű változáson mentünk keresztül, hogy már nem is tudtam már követni. Úgy látszik beigazolódott az a postom amit még tavaly nyáron írtam, melyben megfogalmazom. hogy a 7. többnyire a meghülyülés éve. Szerintem így utólag megmondhatom, hogy igazam van. Persze csak olyan szintű meghülyülésre gondolok amit egy ÉZI-s megengedhet magának. Ez hülyén hangzik, de azért lényegesebben máshogy megyünk át ezeken az éveken mint Kecskemét másik iskolájába járó diákok. Azért egy kicsit normálisabbak vagyunk. Már aki, természetesen.
Szeretném összefoglalni, hogy milyen is lett az osztály, amit én katasztrofálisnak tituláltam.

Amikor 5. év végén elkezdtem a blogolást, az abból az okból volt, hogy rájöttem: Többé már nem hiszek abban hogy valaha is megjavul ez a társaság, hogy soha nem fogunk egy igazi közösségként viselkedni. Hogy innen már nincs kiút, a kétszínűségek, hazugságok, áskálódások, csúfolások határtalanok. És úgy gondoltam, ez a kis blog kicsit megkönnyíti ezeket elviselni.
Szerintem bejött. :D
  Én hülye, elhatároztam, hogy semmi nem érdekel, nem szállok be az osztály életébe, mert eddig az volt a bajuk, hogy "mindenhol ott vagyok". Eldöntöttem, hogy  nem fog érdekelni ki mit mond, hogyan cselekszik velem szemben, nem bízok meg senkiben.
De basszus, rá kellett jönnöm, hogy egy naiv hülye vagyok (ahogy Kevin pontosan megfogalmazta). Ami ez esetben azt takarja, hogy még 2 tanévet úgy húztam le, hogy mindenben segítettem TOVÁBBRA IS. 
Mert én egy akkora egy barom vagyok, hogy törődtem a többiekkel, megvédtem mindenkit ha valaki bántotta, nem érdekelt, ha valaki kibeszélt, lerendeztem magamban és folytattam a  kivédést. Egyszerű, naiv voltam, hittem mindenkinek, soha senki nem hálált meg semmit, sőt, folyton a lelkiismeretemmel, a büszkeségemmel, az önbizalom hiányommal, méltóságérzetemmel játszadoztak.
Leszóltak hogyan öltözködöm, hogyan viselkedem, hogyan beszélek, hogyan fejezem ki magamat. Le lettem szólva azért, aki voltam.
Voltak kisebb-nagyobb dühkitöréseim, amikor mindenki őröltnek skatulyázott be. De másnapra már el lett felejtve. De mindig előfordult, hogy tőlem zengett az osztályterem, mert már valaki megint túl lőtt a türelem határomon.
Ritkán engedtem meg magamnak, hogy bárki is lásson sírni, mert tudom, hogy abban örömüket lelték volna. Egyszerűen nem tudom mit tettem ellenük, de mindenki utált.
  Ez volt 5.-ben. Hatodikban már kicsit változtam. De csak ici-picit. Türelmem már jóval nagyobb volt, és többet mosolyogtam ( = vicsorgás :"""D ) Kevesebb dühkitörés, veszekedés. Persze elkönyvelhetem, hogy a 6. évem egy katasztrófa volt. Amikor kezdtem azt hinni rendben vagyok, jött valaki (tanár, osztálytárs, szülő "barát", tudom is én ) aki a földbe tiport a szavaival és tetteivel.
  És igen, elérkeztünk a 6-7 közére, a nyári szünetre. Ami számomra egy olyan változást jelentett, hogy néha még magam se hittem el, hogy milyen lettem. Türelem határom nagyon magasan, de az érzelmeim iszonyat gyengék.  Ezt úgy kell érteni, hogy ha valaki csupán csak annyit mond, hogy "ronda vagy" már teljes egészében kiakadok. De persze csak egy idő után. Szép lassan gyűlik bennem, amíg egyszer ki nem fakadok. Olyankor sincsen dühkitörés most már. Egyszerűen egy erősebb éllel a hangomban tudatom a többiekkel, hogy be lehet fejezni. Azok a drága osztálytársak, akik azt mondják, hogy változzak meg, felfoghatnák, hogy a normálisnál kissé többet is változtam.
 Ebben az évben sokkal több emberrel ismerkedtem meg. Például aki a képen az első sorban, jobbról a második, vele egy nagyon jó kapcsolatot sikerült teremtenem. Nagyon összetört volt, de jó volt hallgatni, hogy ezek ellenére mennyire vidám természetű.
  Hááát ja. Volt aki azt mondta, hogy én mindig boldog vagyok, hogy milyen jó nekem, mert mindig minden esetben tudok mosolyogni ( ezt már nem kel vicsornak érteni, megtanultam mosolyogni) lehet hogy épp lecsesznek, hogy épp valaki a képembe röhög, hogy megráncigálnak, hogy fizika órán lefejelem a padot, lehet bármi, én minid mosolygok valamin. Haha jó vicc. Csak egy ideig látszik az. Senki nem ismeeeer. hahahahah.
A mosolyomat, az önbizalmamat nagyrészt Kevinnek köszönhetem. Hogy miért? Ő volt az, aki amikor megismerkedtünk nem úgy nézett rám mint egy őrültre rossz értelemben. Aranyosnak talált és szeretett volna megismerni. És egész hamar elmeséltem neki a bántalmakat, ő pedig elhitette velem, hogy jobban nézek ki ha mosolygok, hogyha kiengedem a hajam, hogyha vidám vagyok. Meghallgatott. Cserébe pedig én is. Egész nyarat és az egész tanévet végig beszélgettük, ami nekem nagyon jól esett. Próbáltam neki segíteni mindig amikor baja volt, valahogy kötelességemnek éreztem. Persze voltak incidensek, ami miatt kicsit összekaptunk és olyankor rettentően kiakadtam.Voltak előtte is fiú barátaim, de ő valahogy nagyon hamar elérte, hogy a legjobb barátaim - szűkös - körében tudjam.Úgy tűnik az ő barátsága egy fontos részt foglalt el a hetedik évemben.
Megvádoltak pár dologgal, de azokon a szánalmas feltételezésen is csak röhögni lehetett.
Vagyis, Ő az első akit a hetedik évem változásai közé rakhatok.
  A másik dolog, amiért egy tejesen más évet hagytam magam mögött az az, hogy furcsa felfedezéseket tettem.
Ebben az évben többször bizonyította az osztály"közösség", hogy milyen összetartó. Vegyük példának amikor egyik osztálytársunknak meghalt az édesapja. vagy a közös lecke másolások, puskázások, kivédések a több osztály előtt. De sajnos felmutatták az ellenkezőjét is. Amikor a facebookon egész estés vitákat rendeztek, földbe tiportak személyeket, hazudtak egymásnak, csaltak, áskálódtak és sorolhatnám véget nem érő karakterszámban. Ez amolyan fele-fele arányban jó és rossz. Úgy értem nem tudom eldönteni, hogy akkor most jó vagy rossz a társaság. Mert most már tényleg zavaros. De ha a "szivemre" kéne hallgatom, akkor azt mondanám mint a blogom címe. Katasztrofális. Tény, hogy van egy pár ember, akik még tartják bennem a lelket, de sajnos a többségről tudom, hogy ha nem vagyok ott egy igen hosszadalmas kivesézést tartanak az életemről.
Erendirel beszélgettem valamelyik napon, és akkor jöttem rá (ismét), hogy egyszerűen csak az a bajuk velem az embereknek, hogy megpróbálom azt mutatni, aki vagyok. És ezt nem fogadják el. Hetedikben megpróbálkoztam kicsit máshogy. Egy fokkal jobb. Ami annyit jelent, hogy nem a képembe vágják, hogy utálnak, hanem csak szép csendesen fejezik ki magukat egymás között.
Inkább ez, nincs kedvem nap, mint nap kék-barna-zöld szempárral farkasszemet nézni, miközben azt mondja, hogy egy bolond vagyok.Nem. Nincs kedvem.
Remérem érthető. Így arrak jutottam, hogy nem, nem fogom soha jónak titulálni ezt a bagázst. Pedig milyen jó lenne egy nap arra menni be, hogy a lányok épp nem a másik lelki szétcincálását tartják valakinek a háta mögött, és a fiuk meg épp nem egymást ölik. Jó lenne arra bejönni, hogy mindenki mindenkivel jóba van, elvannak, segítenek egymásnak. Még nem is azt kérem, hogy szeressék egymást. Hanem , hogy legyenek meg egymással. Ha nem is szeretik egymást, csak kerüljék el a padjukat. Ne szóljanak egymáshoz, csupán legyenek meg. Persze...tudom. Megint túl nagyot kérek, és ebből is csak az lesz, mint abból, hogy "kérlek, rakd fülesre, mert nem szereti mindenki a metált, látod én is fülesre raktam a szinfónikus rockot :)" magyarán a nagy semmi, a nagy képembe röhögés, a hatalmas "hagyááá" mán"
Most mit mondjak? a hetedik osztály egy kész idegroham volt. Bár nem mindenki tud róla, hogy tényleg íg gondolom. Természetesen a mosolyt ritkán tudták letörölni a képemről. És akkor már ne mondja senki, hogy változzak meg. Változás? Pipa, nem fogok Hónaponta más lenni. Ez az a dolog ami hiányzik a többiekből: előítélet nélkül elfogadni a másikat. Miért van az, hog én megpróbálok mindenkivel normálisan viselkedni? (egy-két emberrel nem vagyok kedves, de ők megadták rá az okot) Miért van az, hogy velem pedig nem viszonozzák? Na jó...Elég a marcangolásból. Kész. Vége. Nem. Érdekel.
Bárcsak egyszer mondhatnám úgy, hogy úgy is gondolom.
Szép álmok? Nemde bár?
 És akkor hajrá, itt jön az utolsó év az egész osztállyal. A drága nyolcadik. Mi leszünk az általánosban a legnagyobbak. A híres-nevezetes @-ok nyolcadikosok lesznek, felvételizni fognak. Milyen vicces. :"D
Utolsó éve csak kibírok. Utána hajrá szakközépiskola, vagy gimnázium. Ha szakiba megyek eldöntetett, hogy zenei pályám lesz.  Oh bárcsak sikerülne. Ha felvesznek. Ha nem, marad a gimi. Ugyan abban az iskolában. Hát mit ne mondjak, akkor nem nagyon szabadulok az osztálytól. Viszont így átgondolva azért hiányoznának. Áhhhh gyorsan felejtsem el ezt a gondolatot. 
Egyenlőre annyi van, hogy majd meglátjuk. :"D

Szóval, így összefoglalva ezt a bejegyzést: Soha a rohadt életben nem fogok arra a következtetésre jutni, hogy egy jó társaság tagja lettem volna. Esetleg jó barátoké, de abból így csak max 5 ember a 30-ból :D

Szép jó napot mindenkinek, bár egy "kicsit" esik.

Elliot Minor - All Along /The best song forever/

D.e.k.o.


Egy hétig íródott bejegyzés...

2014.06.01. 10:57 D.e.k.o.

Szívesen mennèk néha oda emberekhez lekiabálni a fejüket, hogy rohatul nem vicces az amit mondtak. Hogy nagyon nincs kedvem hozzájuk, hogy menjenek a fenébe,hogy viselkedjenek normálisabban.
Ezek ellenében én folyamatosan hülyülök, folyamatosan rosszalkodok, és ugyan olyan elviselhetetlen vagyok mint ők.
De én legalább ha rám szólnak vissza àllok a normális formába.Tanszobán mellettem Liziék verekednek, sikítoznak és mindjárt le löknek a saját székemről. "Csunya néni!!"
Meg Dávid ide szól nekem: -Apuuuu! A csunya néni rám nézett!!! Waaaaa! Segíts!
-Jól van kislányom. Hé tee! Rá néztél a kislányomra?! Hm?Igen? -vettem én is a viccet. Aztán beviharzottam a hátsó terembe. Hanna egy kicsivel késöbb utánam. Beszélgettünk.
Ő is Kevin egy barátja.
És mostanság, mióta barátnője van, nem ír.
Július 17-e óta minden nap beszéltünk. Minden nap.
Mindig ott voltam neki segíteni.
Erre...nagyon köszönöm.
Szoros barátság alakult ki. Vagy legalább is én azt hittem. De elnézve az utóbbi napokat, gondolkodva rajtuk csupán csak azért bocsátottam meg neki mindenért mert nem tudok olyan emberekre haragudni akiket szeretek, Daniella, Vikó, Liza, Peti....Kevin...stb.
Szóval mivel én egy ilyen nagyon-nagyon áldott jó szivű ember vagyok nem tudok nem meg bocsájtani annak akit szeretek! A rohadt életbe is. Hogy lehetek ekkora barom?
Mert én persze mindent feltudok dolgozni. De rájöttem mindenre. Kevinnek ott van az a kismillió barátja. Én meg csak maradok örökre az a kis szőke, hisztis, éretlen akit a nyolcadig utál.
Persze elképzelhető, hogy mindent csak dühből írok le...vagy nem. Egyszerűen nem akarok senkinek se fájdalmat okozni. De nekem természetesen akárki tud. Waah. Kissé eluralkodik bennem az az érzés, hogy már nem birok semmit tovább. De aztán nem adom fel, csupán csak írok egy dalszöveget, vagy elkezdek fuvolázni, énekelni. Lehiggadok. Igen. Ez a "varázs szer".
Írhatok akármilyen kisregényt, akármilyen hosszút...de úgyis csak arra mennék vele mint amerre ez szobor szokott menni. A rohadt nagy Semmibe! Le se szarja, konkrétan átnéz azon, hogy aggódok érte.
Elakad a szavam. Elküldtem a levelet.
Nem is tudom mit vártam. Nem merek rá kattintani, tudom hogy csak a kifogás áll benne. Vagy nem. "ne most!"
Akkor mikor? Időpontot fogok kérni. Ha nem mondja el mi a baja,soha nem fogok tudni leszállni róla. Soha, ha nem tudom mi az oka a folymatos "visszautasításának".
Írtam mèg egyet. Nost nem nagyon számítottam arra, hogy a következő pillanatban remegegő kézzel nyitom meg az üzenetet és olvasom el. Amiket írt egyszerűen azt váltották ki belőlem, hogy elkezdek zokogni, lezárom a telefont és az ágy másik végébe hajítom. Párnámra hajtva a fejem konkrétan álomba sírtam magam. A héten már harmadszor.
Másnap nekem nem kellett suliba mennem, helyette a régi matek tanáromnak mente segíteni egy matek verseny előkészületeiben.
De ebben a bejegyzésben nem erről számolok be. :)
Reggel felkelve megláttam, hogy este hagyott még bocsánat kérő üzeneteket hajnali kettőkor is. Ettől kicsit mosolyra húzódott a szám. Persze írtam vissza neki, hogy nem haragszom.
Márpedig nagyon is. Igen. Haragszom, de nem tudok sokáig igazán. Egy idő után (lehet ez akár egyetlen egy nap) elkezd hiányozni az akire haragszom és akaratlanul is, de leírom mit gondolok.
Mert muszáj tájékoztatni, hogy nem jó ez. De persze nem facebookon kéne mindent megvitatni.
De mikor máskor?
Kismillió barát mellett èn eltörpülök. Nem vehetem fel a képletesen érthető "versenyt" ami a barátságért folyik. Hisz igaz, tényleg csak egy kis szőke, 13 éves lány vagyok, akit mindenki utál az aktívságáért, a kitartásáért, az önvédelméért, magáért az jelenlétéért.
Ez van. Nem nagyon tehetek ellenük semmit.
Èn ilyen vagyok. Van akinek tetszik, van akinek nem..Csak nem fogom magamam emészteni a miatt, mert egy nyolcadikor beszólt. Dehogy.
Csak nem fogom tűrni a megaláztatást, beszólogatást. Vissza szólok, onnantól elakad a szavuk, a becsületem meg meg van védve. Ergo, nem fogok olyan lenni aki kis ártatlanka akit akárki akárhogyan irányíthat. Néha hallom egyes NAGY (a fenéket nagy) nyolcadikostól, hogy fogjam be a pofámat mert kicsi vagyok, ne merjek beszólni egy nagyobbnak. De hát könyörgöm...egy év oda vagy vissza annyira nem számít, attól még hogy kemény egy évvel hamarabb született engem rohadtul nem hat meg.
De nem is ez a lényeg. A becsületem megvédése.
Érdekes...ezt a bejegyzést több időben írom meg. Elkezdtem Csütörtökön....és ki tudja mikor érek a vègére. Közben folyamatosan történik minden, vàltozik a hangulatom, változik a hozzá állásom.
A jelenlegi eseményeknek köszönhetően így írnám le a lelki állapotomat: "Bocsánat. Bocsánat és bocsánat! De kishíján kiugrik a szivem a helyéről, már a torkomban dobog, erős késztetést érzek arra, hogy kihajítsam a telefont az ablakon!" + Arra is erős késztetést érzek, hogy elsírjam magam. Igen, hogy remegő kézzel, könnyes szemekkel hüppögjek, miközben a könnyeimet látványosan megvilágítja az égő sor ami a falamon lóg már ki tufja mióta.
Becsukódik az ablak, sötét van, a lámpát is lekapcsoltam és a becsukással egy pillanatban eltűnik az a nyugtató tücsök ciripelés,távoli kutya ugatás, langyos szellő, halk suhogás. Ez mind eltűnik. Helyette mindent át vesz a megőrítő csend. Csend, amit aki a körülöttem van ritkán tapasztal. De valójában szeretem a csöndet. Ha egyedül vagyok. Most is egyedül vagyok, mégis kínos. Mégis zavaró. Egyszerűen az idegesítő csend, miközben minden egyes gondolat egy könny cseppként tör a felszínre, vagy egy hatalmas,sokat mondó sóhajként.
Nem jó. Nem tetszik. Szívesebben ülnék jelenleg egy föci órán, miközben elmélkedem a földrajc Fuck logic-ában. Pl: Földünk Legnagyobb TAVA: Kaszpi-TENGER. És ilyenkor össze nézek padtársammal, a valaha ismert legjobb lelkű barátommal, tudván hogy a másik mire gondol, ekkor megszólalva: -What?!
Igen. Szívesebben nevetnék és szólogatnék be, érezve azt a kicsi kis nyugalmat mely egyszerre a rosszalkodó, kamaszodás is. Azt a hogy egy boldog pillanatnak lehetek részese, mely abban nyilvánul meg, hogy féktelenül nevetünk az óra közepén. De ez a nevetés azok számára akik igazán ismernek nem az önfeledt, igazi boldogságot jelenti, érzik és látják, hogy mind ez azért van, mert tegnap, tegnapelőtt, azelőtt....sírva aludtam el....azért mert rájöttem dolgokra, rájöttem. Igen. Gondolkoztam. Sok mindenen. Pl mi lett volna, ha annak a bizonyos lánynak 2013. július. 17-én azt mondom: -Bocs de inkább haza megyek. De nem mentem. Vele mentem. Megismerkedtem valakivel aki elég nagy helynek lett tulajdonosa az életemben. De ő ezt észre sem veszi. Persze nem kell mindjárt rossza gonolni. Csupán olyannyira megszerettem,hogy attól is halálosam kiakadok, ha a folyosón nem veszi észre hogy ott kajabálok neki hogy "Szijaaaaaaa!!!"
Gondolkoztam azon, hogy vajon mi lett volna, ha megyek a saját fejem után és nem kezdek el változni és külsőmmel is olyanná válni mint belül.Így hogy valami elfogadható ruházatom van, egy kevéske sminkel értelmesebb arcom, elfogadhatónak titulál mindenki. De itt igazából nem arról van szó, hony megfelelési kényszerem van másoknak, inkább azt mondnám hogy: MAGAMNAK.
Igen. Magamnak akarok megfeleni.
Elgondolkodtam azon, hogy minek vagyok èn ilyen, miért ilyen a természtem, miért VAGYOK.
Ezekkel a gondolatokkal kicsit tisztáztam a fejem. Kicsit könnyebbnek találtam magam. Így tudtam alaudni. Âlmomban minden eltűnt. Reggel pedig csupán az üzenetek emlékeztettek az estére.
Mivel egy hét is eltelt azóta mióta megkezdtem ezt a bejegyzést kicsit fakultak a dolgok. De sebaj.
Megpróbálom felidézni:
Szóval a hétvégén sem nagyon kaptam válaszokat. Amikor aztán szomaton random rámírt, csupám egy youtubeos videót akart velemegosztani. Viszont elkezdtünk beszélgetni. Hétvégén kicsit vissza állt a régebbi dolog. Hát...vagyis nem annyira. Utálom amikor érzem a beszélgetés közben a feszültséget, hogy valami van amit nem mondunk el egymásnak és ez nagyon zavaró tud lenni. Nem az van mint egy hónapja, hogy szakadok a röhögéstől sokszor.
És ez kissé rossz érzés.
Valamelyik nap, asszem hétfőn megbeszéltük, hogy ezt már ledumáljuk rendesen, 4 szem közt.
Kedden tanszobán.
Találkoztam vele ebédlőből kijövet. Oda szólt, hogy nem biztos hogy tud ma velem beszélni. Ez sziven ütött. Nagyon rosszul esett. Válaszoltam neki egy hangos Kérlek-et.
Tanszobán csak nem jön...Mikor már feladtam hogy várjam, elkezdtem a többiekkel beszélgetni, ő pedig arra lépett be, hogy nevetek mint a fene.
Persze mivel elég feltünő az ő jelenléte, megláttam a barátnőjét az oldalán. Kicsit elszontyolodtam. Kezdtem azt hinni hogy az őszinte, NÈGY szem közti beszélgetésnek annyi.
Mivel megijedtek a nevetéstől mosolyogva kihátráltak az ajtón. Egy kis hezitálás után nyomukba eredtem. Kevin közölte a lányal finoman, hogy most beszélni valónk van. Ő bement az osztályba, mi meg a folyosón maradtunk. Megegyeztünk hogy kimegyünk az udvarra. Ott jobb.
Míg kimentünk elmeséltem neki a napi "élményeket".
Amik abból áltak, hogy a fiú banda fele fogta magát és a lábamnál fogva végig húztak a folyosón, onnan be a fiú mosdóba. Bezártak egy fülkébe és jöttek még 6-an be mellém. Nos...Megpróbáltam védeni magam, de a csikit meg a tapit nem tudtam teljesen kitéríteni. Annyiszor hangzott el a számból a: "Légy szives" "Kérlek szépen" szavak hogy magamon is meglepődtem. De nem jörr be az illedelmes,kedves kérés.
Mindegy. Hagyjuk.
Szóval vissza térve: Az udvaron leültünk egy padra. Ő pedig bele is vágott a közepébe.
Kiderült, hogy az az ok, amiért elkezdet flegmáskodni, bunkóskodni,az az, hogy a 8. évfolyamon az a téma, hogy én szerelmes vagyok Kevinbe, és elakarom venni attól a lánytól aki a barátnője. A 8. azt hiszi, hogy mind az amit eddig tettem az nyomulás volt. Mondta, hogy persze ő tudja, hogy nem én tehetek róla, tudja, hogy nem igaz semmi, hogy én ilyen vagyok, hogy én akiket barátaimnak tekintek azokat mindennél jobban szeretek.
Mosolyogtam és egyben meg is döbbentem az elhangzottak miatt. Mind ezen dolgokról én semmit nem tudtam. Semmit. A nyolcadikosok fő témája én lennék? Fantasztikus.
Aztán Kevin folytatta a beszámolót. Elmesélte, hogy nem volt nete szar volt a gépe meg egyebek. Aztán azt is mondta, hogy ma azért nem jött volna, mert ráesett a kezére, és szerinte el is tört. Csak sajnálkozóan nézetem rá, de nagyon hálás voltam, hogy ez ellenére is eljött és beszélt velem. Aztán megkérdezte hogy miért vagyok még tanszobán. Én meg unottan feleltem:- Fuvola
-Mikor kezdődik?
-15:30.
Ránézett az órára és tájékoztatott, hogy mindjárt annyi.
-Felkísérsz?
-Persze.-mosolygott, és ez nagyon jól esett.
Felsétáltunk, természetesen jött a barátnője is.Ami annyiból volt kicsit kínos, hogy amikor bementem volna a terembe, oda mentem megölelni. Gyorsan vissza is ölet ami meg is lepett aztán elkezdte dörzsölni a hátam. Mosolyogva mentem a kínzásra, vagyis fuvolára, ugyanis nem nagyon komálom azt a darabot amit kaptam. Gyors, nehéz, szekvenciás, hajlításos stb...És rendkívül hangos.
De nagyon örültem, hogy megbeszéltük Kevinnel a szituációt.
Igen. Ez jól esett.
Utàna, esténként beszélgettünk. Kiderült, hogy sokáig, miközben beszéltünk, benn ült a kórházban, várta hogy begipszeljék a csuklóját.
Kicsit depizik egy kört,hogy fáj a keze, mindig. Én meg persze sajnálom, hisz nem vagyok kárörvendő senkivel sem szemben.
Pénteken fuvola vizsga után ki mentem a kisudvarra még mindig a comb középig érő csipke ruhámban. Persze azonnal át vettem a fekete torna cipőmet így valahogy elviselhetően néztem ki. Ez az én sílusom. xd
A többiekhet beálltam kicsit röpizni. Nem az én sportom. Bár nincs egy sport se amiben akárhogyan is jól teljesítenék.
Nem szeretem a sportokat. Inkább ülök az ágyban és írok meg olvasok.
Az inkább én vagyok. Bàr azt sem mondanám hogy nem én vagyok az akit mindenki arról ismer, hogy folyamatosan a városba bringával közlekedik.
Igen én vagyok az, aki mindenkit kísér, közben a bicaj ott van.
Nah a lényeg hogy nem vagyok az aki csak otthon ül. Viszont vissza térve az eredeti témához: Röpiztünk, közben folyamatosan azt láttuk hogy rohangászik az udvaron keresztűl a 8. évfolyam legszebb párja. Egyből szembe tűnt hogy drága Kevinkének nincs belőve az a tökéletes haja. Atyaúristen. Szegény. megtudakoltam, hogy mi van azzal a tökéletes hajkoronával. De csak a sokadik faggatózásra válaszolt. Szegénykém mivel egyik keze gipszben nem tudja bevaxolni.
Remélem érezni lehetett az iróniát.
Szóval sokat futottak el előttünk. Én meg a végére mikor Szofi néni haza küldött minket, hogy elkísérem Hannát az Àrpád városba.
Utána haza.
Nem tudom mi okból de amikor haza értem kissé elfogott a sírhatnék mikor fáradtan bedőltem az ágyba.
Sikerült az nap 10-kor elalaludni. És egyhuzamba aludtam 11 órát. Soha nem volt szerintem ilyen mert mindig felriadok valamire. Vagy csak az álmot nem birom és feleklek hogy legyen vége. Ilyen vagyok.
Lementem reggelizni aztán egész nap ki sem léptem az ágyamból. Aludtam és olvastam.
Egyszerűen nem volt kedvem mozogni. Kifárasztott az is, amikor megkellett mozdulnom mert elzsibbadt a nyakam.
Észre sem vettem hogy már este 8 van. A bátyám hangosan morogja az ajtóban hogy el kell menni fürdeni. Tőlem meg csak egy halk nyögés hallatszik amit a dolog nemtetszéséért adtam ki magamból.

 

Elszaladt az az egy nap amit elaludtam.
Elrepült ez az 1 hónap amit beszélgetések nélkül töltöttem.
És igen. Elszállt az az egy hét ami alatt nehezen, néha sírva, néha remegve de megírtam ezt.
Sziasztok. Jó éjt.

Enyhe idegroham:

2014.05.21. 19:53 D.e.k.o.

 

Azóta kicsit felejtve lett minden. Én persze mint mindig semmit nem felejtettem, bár megbocsájtottam mindent. Hogy lehetek ilyen naiv és jó lelkű. Jó ez hülyén hangzik de igaz. Sajnos ez egy rohadt rossz tulajdonságom hogy mindenkinek megbocsájtok. Nem szólok semmit, csupán megmarad bennem az amit tett, mondott.
Azt gondolom erről, hogy nagyon nem előnyös számomra. Ha pedig soha nem bocsájtanék meg senkinek nem lennének barátaim. Mert ugyebár mindenki követ el hibát. Többek között én is.
Csak az a kiakasztó amikor azt hiszik, hogy robot vagyok akinek nincs szíve, vagy csak egyszerűen nekem kőből van, így nincsenek érzéseim. Tanárok, felnőttek, osztálytársak, ismerősök, szülők is ebben a hitben élnek. Nem mind, de igen nagy részük. És ez nagyon nyomasztó.
Csodálkozok azon, hogy egyre több kirohanásom, kiakadásom, sírásom van...De igen egyszerű rá a magyarázat. Én is emberből vagyok, nekem is vannak érzéseim. Kvázi nem tudok mindent, tökéletesen, azonnal megcsinálni.Ahogy azt SENKI a világon nem tud.
Ugye milyen érdekes?! [szarkazmus tábla villog]
Ne várjon el tőlem senki világ megváltást 13évesen. Mert én még gyerek vagyok. Igen. Az.
A tanárok is végre rohadtul felfoghatnák, hogy nem egy rohadt robot vagyok rohadtul hiányzó érzésekkel.
Waaa. Bele őrülök.
Az osztálytársak is végre elfogathatnák, hogy nem vagyok olyan mint ők, más dolgok foglalkoztatnak, máshogy gondolkodom, más vagyok. Mert persze senki nem egyforma. Senki.
Elfogadhatnák, hogy nem tudok mindig mindenki elvárásának megfelelni. Mert én sem várom el mindenkitől, hogy maximálisan velem törődjenek és imádjanak. Nem várom el.
A barátaimtól viszont elvárom, attól a 3-4 embertől, hogy amikor látják hogy lelkileg mindjárt darabokban vagyok, akkor foglalkozzanak velem, támogassanak, és mutassák ki hogy szeretnek. Mert én akinek csak tudom szeretetet adok. De komolyan. Ha valakinek kell valami kis szeretet, oda megyek jól megölelgetem, hogy lássa: szeretet is van ebben az elcseszettségben.
Olyankor látom rajtuk, hogy jól esett nekik, és mosolyognak. Ennél jobb már nem is lehet. Vagy az is van, hogy nem én megyek hanem állok a teremben, random oda jönnek hozzám, megölelgetnek, vissza ölelgetek és azt mondják: Köszönöm,erre szükségem volt.
Csak hogy pont nekem kever le egy nagy pofont az élet azzal, hogy amikor szomorú vagyok, vagy épp nem, akkor is csak a mellettem lévőkkel foglalkoznak. Rám meg szarik mindenki. Ami rosszul esik igazán az egészben, hogy azok csinálják ezt velem akiket legjobb barátaimnak hívok.
Csak ez a dolog ad egy okot arra, hogy elgondolkodjak: Igaz barátok?
De a fenébe is. Csak ők vannak nekem. Vagy nem is tudom. Olyan rohadt bizonytalan vagyok mindennel szemben.

Osztálykirándulás folyatás

2014.05.15. 21:58 D.e.k.o.

Aaa kép pedig első közös fotóm az egyik fiúval aki még esetleg a normális csapatba tartozik. 

 

Szóval ott tartottam az előző bejegyzésben, hogy Peti azt válaszolta: Idegesít engem is hogy bevették Viktort. Azóta ez van, az van. Nem nagyon akarta részletezni a dolgokat. 

De valamit azért kiszedtem belőle és ő is belőlem.

Megbeszéltük hogy kettőnknek (hàrmunknak) az lenne a legjobb ha Móni fejét kissé rendbe tennénk. A betonon való séta nagyon fàraszó volt. Nèha (mivel nem jött kocsi) lefeküdtem a csíkokra az út közepén. Nem volt vészes, a beton meleg volt, meg kényelmes.

Peti mellett, az osztály legelején sétáltam. Ugyanis nem sok kedvem volt semmilyen dolgohoz, így elől viszonylag nyugi volt...Már ha azt nyuginak lehet nevezni.xd

Peti azzal szórakozott, hogy elbújt az út szélén elhelyezkedő bokrokba, és onnan a korom sötétben ijesztett rá a gyenge idegzettel rendelkező személyekre. Lizám volt hogy ijedtében kis híján sírva fakadt.

Mikor megláttuk kiírva, hogy "Aggtelek", hangosan, sikítozva oda rontottunk a táblához és szorosan ölelgettük mint ha fogyatékosok lennénk.

Találtunk egy kèk csapot is, amiből persze ujjongva mindenki inni kezdett. Csurom vizes lett némely vadabb személy, de kit érdekel, hisz fèlig szabadok vagyunk végre.

Bentebb érve a városba, Aggtelek kis utcáin vertük fel a környéket. Rogantunk lefele a meredek utcán sikítozvaaaa.

Séta közben rákezdtünk a jól ismert mondókára: "1; 2; 3; 4; 5; 6; 7; 8; 9; 10...egy bot, egy kalap, egy eeeseeernyő...ÉS: Előre , hátra, oldalt, VISSZA!"

Akkorra kezdtem is elfelejteni minden problémámat, mikor elém toppant az édes hármas.

Volt bennem egy olyan kéztetés, mi szerint egy-két embernek a pofàjába mondtam volna a véleményem. De inkább nem tettem, mert nagyon fáradt voltam és semmi kedvem nem volt a gyerekes veszekedésre.

Vissza értünk a szállásra, levetettem magam az ágyra, szívesen sírtam volna, csak úgy, okok nélkül, mégis minden okkal. Oké ez igen furán hangzik, de van valamennyi igazság, vagyis értelem mögötte. 

Elrohantunk fürdeni, közben Liza mondta, hogy Mónika a fiú mosdó, és azaz a szobánk előtt legyeskedik. Liza szemébe nézett és mintha nem is neki mondaná (de közben igen is nagyon is neki volt címezve) mondta a maga elviselhetetlen hangján: "Elzsibbadt a karom" Ezzel arra célozva, hogy mivel igen sok ideig karolkozva mentek, a karocskája nem bírta így bezsibbadt. Hogy oda ne rohanjak. Amikor ezt elmesélte Liza és Csilla kedvem támadt kirohonni a folyosóra, két Istenes pofonnal jutalmazni a szánalom elsődleges képviselőjét. 

Mit ne mondjak, nagyon kijárna neki, azért a sok dologért amit az évek során az én, és még sok más idegeivel és lelkével tett. Mindegy. (Vagyis valójában nem) A lányok lefogtak így egy kis csoki társaságában viszonylag lenyugodtam.

Lekapcsoltuk a villanyokat, betakarózva átültünk Liza ágyára és elkezdtünk beszélgetni.

Kicsit könnyìtett ez a beszélgetés szerintem mindenkin, rajtam az biztos, hogy igen.

Mikor már Szofi néni csendben megkért minket, hogy aludjunk el, a saját fekvő helyünket elfoglalva el is aludtunk.

Reggel fél nyolc körül keltem fel arra, hogy a mellettünk lévő szobában hangosan nevetnek az osztálytársaim. Egy ideig próbáltam nem foglalkozni a folyamatos beszédekkel, de egyszer hirtelen, fáradtan, kipattantam az ágyból, közben sántítva (be volt fáslizva a fájós bokám) bekopogtam a szomszéd szobába kissé dühösen.

Kinyitotottam az ajtót és nem tudom hogyan, nem rám vall, hogy hirtelen a hamgulatom végtelen kedvessé váljon dühösből,de akkor sikerült és kedvesen, halkan suttogtam nekik hogy szeretnénk aludni még ha lehet.

Ezzel vissza tántorogtam, véletlem magamra csapva az ajtót.

A többiek is próbáltak aludni. Egy nyegyed óráig szenvedtünk, mert a szomszéd szoba olyan lepcses csajokkal volt teli, akiket még puskával sem lehetne elhallgattatni; nehogy már azzal, hogy kedvesen szólok...hm.

Aztán felkeltünk, felöltöztünk, és kiviharzottunk a gyönörű füves térre, a játszótérre.

Egyből elfoglaltam a helyemet a hintázók felett. Mellém pedig Peti lógatta le a lábát, kishíján le is elett volna.

Beszélgettünk sokat. Lacival is egész elviselhető kapcsolatba kerültem. Aztán jöttek a "karolkozósok". Hm. Látványosan próbáltuk az arcukba mutatni, hogy nem tetszik a jelen létük.

A két lányt egy kissé megtánorította, duzzogva vissza mentek, Viktor viszont kitartóan ott maradt és próbált csendesen nyaggatni, megtudakolni miért vagyok vele ilyen. Nem értette! Itt kissé kiakadtam enyhén szólva. Vissza jöttek a "hölgyek" és magukkal ráncigálták az agyatlant.

Egyátalán nem puhított meg az a két gyönyörű zöld szempár mint általában amikor kisebb hülyeségért kicsit haragszom. Akkor nem. Kerültem is a tekintetét, az övét is, és mindenkiét . Elmentek. Mi ott maradtunk és egy pár idióta képet csináltunk.

Vissza mentünk a szállasra amikor értesítettek minket afelől, hogy "REGGELI!!!"

Felrohantunk, Liza dobott is egy hátast a betonon, az nap másodszorra. 

A reggelinél felvette a flegma stílust az a kis zöld szemes eszes is.

Nem mintha addig nem lett volna elég bunkó velem...hm.és mind össze viszonoztam neki a "kedvességet".

Reggeli után indultunk az első barlanghoz. Ami nem is volt messze, pontosabban közvetlen a szállás mellett.

Nagyon érdekes volt, valahogy sokáig Viktor mellé sodródtam. Néha váltottunk pár szót.

Utána elsétáltunk a másik barlanghoz is.

Az viszont már nagyon mély nyomot hagyott bennem.

Mármint nem is tudom. Egyszerűen kiakadtam. De nem volt furcsább a vissza útnál...

A barlangban szinte végig egymás mellett mentünk mikor egyszer hozzám is szólt eltérve a barlang szépsége témától: Te n vagy olyan harag tartó mint Lizy.

Válaszom pedig igen halkan: Eddig is mindig ilyen voltam. Csak nem tudok sokáig haragudni senkire. Kivételek persze vannak. De te konolyan mondtad, hogy nem tudod mi az ok a haragra? 

-Nem tudom. Komolyan. Nem értelek titeket, nem tudom mit rontottam el, de minden képpen tudni akarom.Te elmondanád?

-Öhöm..majd...

-Most.

-Mondom majd-határozottan válaszoltam-Tekintettel arra, hogy itt van mögöttünk az érintett személy is, nah meg ez senkinek sem a dolga csak a mienk. 

-Hát oké...

-Majd oda ülök melléd a buszon és elmagyarázom.

-Jó.

Aztán másról kezdtünk el beszélni.

Elérkeztübk a barlang utolsó megállási pontjához. Oda, ahol lekapcsolták az összes villanyt, és teljes sötétben voltunk. Ott álltam tisztes távolságban Viktortól és a többi fiútól mikor viccből mondtam, hogy félek a sötétben. Ès amikor lekapcsolódott az összes lámpa, Vikó átkarolt és magához húzott. Kb 2-3 percig, egészen a lámpákat fel nem kapcsolták.

Így átgondolva tényleg nagyon féltem. Olyankor elvesztettem volna az egyensúly érzékemet.

Kijutva a barlangból gyorsan ledaráltam mindent Vikónak, de csak annyit mondott: "értem"

Ez nem volt valami elég válasz...de..

Sokáig csak rajzolgattam szótlanul mellette. Ő meg énekelte a rádióban lejátszott zenéket. 

Ugye bár ez már a vissza út volt. Megálltunk egy benzinkúton. Ott kicsit arrébb mentünk, és megkérte hogy mondjam el mégegyszer. Szájába rágtam mindent, hogy felfogja.

Az én részemről bocsánatot kértem a viselkedésemért,de elvártam hogy kérjen bocsánatot ő is. Nah itt elkezdte terelni a témát.

Vagyis nem akart bocsánatot kérni.

Nem rég tudtam meg, hogy Liza köré gyűlt egy tömeg megkérdezni miért szomorú. Ő az osztály nagy részének sok mindent elmondtott.

Ott volt a tömegben az a fiú aki nyomul Lizyre. Erre m egkergette Vikót, hátba vágta a benzinkút mögött, megráncigálta és kérdőre vonta, hogy mitt merészelt.

Ezt én csak csütörtökön tudtam meg.

Na és akkor folytattuk az utat, Mind a ketten szótlanok voltunk, mögöttünk buliztak, ő betette a fülesét és csak nézett ki a fejéből, fejét kezei közé tette és látszott rajta, hogy a kiakadás határát átlépte.

Néha a szememhez emeltem a kezem, letörölni egy-egy kósza könnyet.

Gondolkoztam mindenen. De tényleg mindenen. Azon, hogy van e olyam dolog amit elrontottam. Igen van egy pár. De vannak dolgok amiket nem nagyon értek. 

Sok gondolkozàs és csendesség után Viktor megszólalt és elkezdtünk lelkizni. De csak halkan. Azaz csak ő beszèlt én meg meghallgattam. Este 9-10 között járhatott az idő amikor oda értünk a sulihoz. Szokásom, hogy mindenkitől elköszönök egy öleléssel. De azt már tudtam, hogy Vikó nem nagyon szereti ha a szülei előtt öleljük meg.

Én csak egy mosolyal elköszöntem de azt még láttam, hogy Móni rohant oda hozzá szinte sikítva, hogy elköszönjön. Láttam Vikó arcán, hogy majd ha piros hó esik akkor öleli vissza. De Móni csak szorongatta én meg megint éreztem azt a kiakadást.

Haza mentünk Anyummal és el is mentünk aludni.

Szerda és csütörtök még szünet volt.

Kicsit kipihentem magam az ágyban fetrengéssel meg kis tanulással. Megírtam ez előző bejegyzést és neki is fogtam egy dalszövegnek amit kértek a fiúk. De nem nagyon ment. Folyton kattogott az agyam valamitn Nem nagyon tudtam elterenli a figyelmemet.

Pénteken enyhült a kiakadásom, helyette szimplán csendben meg lettem sértve.

Vikóval beszéltünk, én hoztam össze mindent. Lizit is betoltam hogy megbeszéljük 3-an. 

Ő nem nagyon akart.

Szóval 3-an elmentünk megdumálni a dolgokat. Vagyis Viktornak az volt a bocsánat kérés ideje.

Bocsánatot kért. De ami rosszul esett, de nem nagyon mutattam, hogy ugyebár azt mondta, hogy neki mindenki egyformán barátja. Naa ja. El is hiszem. Akkor nem Lizának magyaràzott volna végig. Szinte úgy viselkedett mintha ott sem lettem volna. Csupán Lizyvel jól elvolt. Én meg csak álltam ott a földet nézve és majdnem elrohantam, gondolva mivel ennyire szartok rá, hogy én próbáltam tenni az össze veszés ellen nincs itt szükség rám.

De szerintem nem nagyon tettem jól hogy ott maradtam. Végül megszólaltam, hogy bocs de én is ott vagyok. csak a sokadik megszólalásomra reagáltak. Nah ez esett olyan nagyon rosszul. Persze nem jegyeztem meg neki rosszallásom.

Így vissza gondolva csodálkozom hogy nem akadtam ki.

 

Szóval ez volt az osztály kirándulás és az utó "munkálatok"... Mindenkinek további szép napot.

Osztálykirándulás...

2014.05.07. 13:42 D.e.k.o.

 Nos, nem ezt vártam. Teljesen máshogy képzeltem el, hogy milyen lesz ez a kirándulás.

Oda út: Felszállunk a buszra, minden úgy lett ahogy gondoltuk. Liza a mellettünk lévő székre, Erika a másik mellettünk lévőre. Természetesen Csilla mellettem. Vikó mögénk.
Szinte végig hátra fele fordulva voltam.
Amikor egyszer megálltunk valahol, mindenki szinte kiszállt. Vikó meg mondta, hogy üljek mellé.
Mi mást tettem volna, oda mentem, letettem magam. Erre szorosan átkarol. Ez jól esett nagyon.
Csomó ideig hülyéskedtünk, mikor kezdem hallani, hogy Csillus hüppög az ablak felé fordulva. Nézek rá, kérdezem kiakadva, hogy mi a fene baja van.
Néz nagy szemekkel, hogy semmi gond, csak azért piros a szeme mert allergiás.
Nem hittem el, egy csomó ideig faggattam, aztán kifakadt és teljesen elkezdett sírni. Mindenki látta, mindenki oda jött.
Tisztára bepánikoltam, hogy most mi a baja.
Kiszálltunk, mert épp oda értünk a Tisza-tavi öko centrumba. Elmondta az o.főnek, hogy az a baj, hogy rosszul lett. Nem nagyon hittem neki még mindig.
Elküldött magától, én meg addig Erikával ès Vikóval voltam.
A programok végén kimentünk a játszótérre. Nagyon örült neki az osztály, mint a 4 évesek.
De sebaj, elvoltunk vagy egy órát, aztán a busz vitt minket a szállásra, Aggtelekre.
Gyönyörű helyen voltunk. A hegy aljában volt a szállás hely, a mellett pedig az egyik barlang bejárata.
Ott is volt játszótér, 2 hinta volt egymás mellett össze építve egy csúszdával a szélèn.
Én pedig mindig a hintázók feje felett ültem és úgy beszélgettünk.
Elfoglaltuk a szobánkat. Csilla, Liza, Erika és én voltunk egy szobában.
Utána kimentünk és oda mentem Viktorhoz, mert hallottam hogy bulizni akarnak az ő szobájukban: Nah akkor majd várható vagy nálunk beszélgetni ahogy megdumáltuk a suliban?
Erre ő rà néz Mónira és egy határozott,képmutató, bunkó "nem"-et adott válasznak.
Elmondom miért is lett ilyen.
Mèg 5-ben rájöttem, hogy Móni valójában egy kétszínű, gerinctelen hölgyemény....jah..hölgyemény a fenéket...inkább dög.
Vele nem állnak szóba csak maguktól a fiuk vagy a lányok. Ő megy az emberekhez. De akkor sem fogadják szívesen.
Nos velem azt szokta művelni már vagy 3 éve, hogy ha látja hogy valakivel jóban vagyok, és boldog vagyok, egyből füzögetni kezdi.
De hogy hogyan?
Nah azt én sem nagyon tudom. Egyszerűen oda megy hozzá és úgymond "nyomul".
És mivel látta, hogy Viktorral nagyon jól megvagyunk (Liza is) beveti kétszínű "báj erejét" és elbarmolja a 7-es osztálykirándulást Lizi és az én részemről.
Sikerült. Ezt a kirándulást nem így terveztem, teljesen kiakasztott, rosszul éltem meg.
Szóval, a nem-re én nem szóltam semmit, csak szép gyorsan elviharzottam Csilláékhoz.
Ez a dolog őket nem annyira érintette, csak Lizát és engem. (úgy értem a szobából)
Megbeszéltük a helyzetet, de még nem vettük olyan komolyan gondoltuk még nincs nagy baj.
De nagyon rosszul esett az, ahogy Viktor és ahogy Móni viselkedett.
Csilla meg és felmásztunk egy nagyobb domb oldalra és ott ücsörögve beszélgettünk. Aztán gondoltam legurulok onnan.xdd Hát igen. Le is gurultam. Az nagyon jó volt.
Viszont le kellett jönni mert mentünk vacsorázni.
4-es asztalokból volt több, min is egy olyanhoz ültünk 4-en.És igen... Kik ültek asztalhoz? Nem más mint Móni, Peti, Vikó és Lotti. Az eddigi A CSAPAT Móniból, Petiből és Lottiból állt most viszont látványosan Viktort is bevették. Mi a szoba másik részében ettünk mint ők. Azt vettük észre, hogy folyamatosan minket néznek és röhögnek, viszont amikor észre veszik, hogy mi valamin nevetünk, olyan fejet vágna mint akik megakarnak minket ölni. Csilla nagyokos kitalálta, hogy röhögjünk amikor kell, ne tartsuk vissza. Hülyéskedtünk össze-vissza.
Persze én ettem meg először a kaját, mert rohadt gyorsan eszem, a többiek szerint azért mert unatkoznék evés közben ha lassan tenném.
És mikor Erika megette, elkezdtem tapsolni jó hangosan röhögve. Csatlakozott az asztal aztán az egész osztály. Egyszer csak valaki meg kérdezi: Mit is tapsolunk?
Válaszolom: Erika megette a vacsorááááát!
Még egy kis taps aztán minden vissza.
Csilla gyorsan szól is nekünk halkan : Hé, valaki látta Móni arcát?
Én: Igeeen. Szakadtam rajta.  Most komolyan azt hiszi meg tud ölni a szemével? Ne röhögtessen...xdd

Megbeszélgettük Mónika szánalomra se méltó gőgös arckifejezését és a vacsora végeztével kimentünk az udvarra. Egy idő után Viktorral az oldalán megérkezett. Ilyenkor valahogy elment a kedvem mindentől így felviharzottam Csillussal a szobába. Ő ki ment mosdóba én meg beültem az ablakba. Gondolkodtam. Arról hogy mi a francot foglalkozom vele. Mi értelme van? Pedig van értelme, muszáj vele foglalkoznom. Sok minden régebbi emlék is el tört, és mire Csilla és a lányok vissza jöttek már sírtam is. Amit nagyon ritkán szoktam. Nem részletezem hogy mikor, miért, hogyan, de a lényeg hogy nagyon kiakadtam.
De várjunk. Nem konkrétan azért ami aznap  történt, hanem úgy összességében mindenért. Ez meg már csak hab volt a tortán.
Berontottak páran a szobába: Éjszakai túrára megyünk! Kötelező! Öltözzetek!
Hetek óta azt vártam, hogy menjünk éjszakai túrára...Hát akkor elment a kedvem attól is. Pedig mentünk.
Fél nyolckor elindultunk fel a hegyekre. Gyönyörű helyeken mentünk. Nm tudok mindent részletesn leírni mert annyi minden történt azon a túrán.
De pár lényegesebb dolgot megemlítek.
Még világos volt amikor elindultunk, de gyorsan be is sötétedett. Mint a csörtető vadak úgy sétáltunk végig az erdőkön. Mikor már nagyon sötét volt, rá jöttünk, hogy rendesen eltévedtünk. Ez után mindenki kapta az SMS-t, hogy Szlovákiában vagyunk.
Olyankorra már mindenki nyafogott hogy lassan itt marad és nem megy tovább. De senki nem tette szerencsére.
Egyszer csak észre vettünk egy kivilágított részt lenn a semmi közepén. Lementünk és lám, egy szálloda volt. De nem a mienk. Megkérdeztük, hogy hol vagyunk, merre kell menni. Ki vezényeltek minket egy beton úthoz, ott vonszoltuk magunkat.
Úgy mentem egy csomó ideig, hogy az autista osztálytársammal (akit mindenki nagyon szeret és elfogadjuk, befogadjuk) karöltve az egyik oldalamon, hogy el ne vesszen (ez komoly nagyon vigyázni kell rá) a másik oldalamon pedig Erika volt. Megpróbáltunk úgy menni, hogy ne pont Móniék (akik persze hárman mentek. Mi??? Hol van Peti? majd...) mögött legyünk. De egyszer-kétszer megesett. Ők karöltve mentek, Vikó középen.
Ami...hogy is mondjam finoman..fel...vitte az agyvizem, az az volt, hogy drága Mónika hátra nézett, egy gúnyos mosolyt vetett rám, és oda bújt Viktorhoz.
Ilyenkor már a sarkukba lépkedtem, mert voltak olyan kedvesek hogy direkt olyan rohad lassan mentek.
Kiálltunk a sorból és előre mentünk. Valaki átvette tőlem azt akire vigyáznom kellett, így azért tényleg nyugodtabban mehettem ide-oda.
Oda mentem Petihez és megkérdeztem hogy mi történt, hogy nincs ott velük.
Mondtam neki, hogy tudom, vagyis érzem, hogy kezdi nem bírni megint Mónit és Lottit.
És a válasz nem volt más mint: igen.
Ezek szerint egész jól gondoltam a dolgokat.
A túra többi részéről és a másnapról egy következő bejegyzésben. Sziasztok!

Morgás

2014.04.16. 20:21 D.e.k.o.

Reggel bemegyek: Liza egyből "pártatlan vagyoook" Nándi bejön kb a képébe mosolygok mutatva hogy leszarom amit csinál. Kevesen voltak még, Liza elkezdett magyarázni. Nándi olyan lett mintha ott sem volna. Rohadtul nagy képe van facen de élőben nem mer a szemembe se nézni. Megjött Bori, mindenkinek elkezdte mosni az agyát, kb a fél osztály ott ült Nándor és Borbála asztalánál. addig én kivonultam beszélni Csillával. Vissza érve Vikó kiráncigált a folyosóra meginteriúvolni hogy az én szemszögemből mi van. Elmondtam, nekem adott igazat,megöleltem, megköszöntem. Aztán becsengettek és Csilla borzasztóan sírva rohant ki a teremből és elkezdett szorosan ölelni ami nem vallott rá. Teljesen megijedtem hogy mi baja, hisz épp most beszéltük meg hogy mi volt a barátságunkban most a széthúzás és ezen hogyan javíthatunk. Nagy nehezen kiszedtem a hüppögéséből, hogy átgondolta, nekem van igazam és soha nem akar elveszíteni. Borzasztóan megnyugodtam és mégis kiakadtam. Lenyugtattam aztán elmentünk órára. Istenem soha nincs olyan nap hogy ne történjen valami? : /
-Péntek reggel
-Csüti este maratoni veszekedés
-Csilla

Woáááá :'(

süti beállítások módosítása