Kimondottan fura és rossz, hogy mikor kimondom a véleményem, még én akadok ki, hogy nem kapok választ. Bonyolult, mégis egyszerű. Utálom, mikor azt hiszik egy egyszerű kislány vagyok. Utálom ha alábecsülnek.
Utálom, ha a véleményem olyan embert sem érdekel aki fontos nekem. Utálom ha úgy érzem nem szeretnek pedig azt mondják, kvázi hazudnak.
Ennyi? Sorolhatnám mi nem tetszik. Mert minden egy óriási esőzés, kisebb napsugarakkal, amik esetlek remény sugarak vagy örömök.
De soha nincs olyan, hogy minden a legnagyobb rendben legyen kívül is, belül is. Vannak akik jobban kimutatják, vannak akik kevésbé. De a bajok, problémák, bánatok, rossz érzèsek vagy akár az egyszerű érzések...mindig ott vannak.
Mindig.
Mosolyaghatok, írhatok akármilyen mosolygós smileyt, mert senki nem jön rà valójában mi az amitől legszívesebben a párnára borulva sírnék.
Lehet, hogy ezt már egyszer-kétszer megfogalmaztam, de nem lehet elégszer mondani, hogy minden mondatnak, szónak, vesszőnek, pontnak, zárójelnek hatása van. Nem lehet tudni épp mivel bántasz meg valakit, mert nem tudhatod hol van a türelem határa. Mi van ha egy egyszerű nem köszönés az, ami megsértheti. Mert ugyebár mindenki elvárja, hogy egy kicsit is megtiszteljék egy kis figyelemmel. Vagy akármi...
Lehet, hogy nem jön rá az, aki mondjuk nem köszönt vissza, hogy megbántotta azt a valakit, a megbántott meg úgy gondolja "áh hagyjuk, nem olyan fontos".
De ha többször fordul elő, egyre jobban bántja meg, és egyre többször mondja: "áh, hagyjuk"
Egy idő után viszont senki tűrés határja nem bírja ki, és megjegyzi fájdalmát.
És itt van az a pont, amikor esetleg a megbántó személy nem vesz tudomást a gondról, a megbántottat ezzel darabokra törve.
Ès akkor ezt az általánosságot szépen írjuk át az én problémámra.
Ami sokak szerint nekem soha sincs. Mert ugyebár én V.I.P. vagyok, bajok nélkül. Mindent megtudok egyből oldani. Ugye...?
Hát pont nem.
Miért van az, hogy így néha kiakadok, de mégis megtudok bocsájtani? Mért van nekem ilyen áldott, hülye lelkem, aki mindent minden baromnak megbocsájt?
Wáh.
A düh kitörés szépen, lassan, csendben egyre több könnyel árasztja el a szemem. Mert én ilyen rendes vagyok, hogy mindenkire egyenként pazarolok figyelmet és könny cseppet.
Ez egyszerűen az, hogy túl hülye vagyok.