Dóri egy katasztrofális osztályban

Heeeyyooo! :D

Nos már egy ideje nem jelentkeztem és nem fárasztottam senkit az írásaimmal. 
Ebben az az érdekes, hogy tényleg, full nem beszéltem senkivel az elmúlt hetekben, max egy-két szót azt is facebookon vagy twitterren. Ez annyit jelent, hogy eléggé elfoglaltam magam az olvasgatással és alvással, és még így is hulla fáradt vagyok, amikor elalszom este. És az is lefáraszt, amikor szándékozom lemenni enni.
Jah, igen. Kissé csökkent a víz és étel bevitelem ami kicsit aggaszt. De tényleg nincs étvágyam! o.O" Bár a mostani helyzet az még mindig jobb mint ami két-három hete volt. Az volt, hogy konkrétan naponta 1 szelet kenyér ment le a torkomon. It's very interesting...

Ami még lefáraszt, az az, hogyha az elkövetkezendő tanévre gondolok.
Egyszerűen görcsbe rándul a gyomrom a gondolatokon.
Először is a továbbtanulás jut eszembe. Határozottan tudom, hogy mit hogyan szeretnék az életemben. Mégis néha belém bújik az a gondolat, hogy mekkora egy hülye vagyok, aki tehetségtelen, tutyi-mutyi, lusta, nem képes az álmai beteljesítésére, idegesítő, túl álmodozó. És ezekből adódóan fél a pofára esésétől. Azt pedig nem akarom.
Tudom is, meg nem is, hogy mire szeretnék vállalkozni. Ha elmegyek a szakközépiskolába magánének szakra, kvázi szolfézsszakra, egyenlő lenne egy hasba szúrással, egy öngyilkossággal, hiszen nem tudhatom, hogy bírni fogom e azt amire vállalkozok. Ha viszont megfutamodom és gimibe megyek akkor kevés lesz az esélye annak, miszerint Ének diplomával a konzervatórium után mehessek az Óvónőképzőre, hogy aztán egy zenei óvodát nyithassak.Tudjátok mi a vicc az egészben? Hogy ez nem csupán csak egy hirtelen jött ötlet, hanem már egy 7 éves álom, aminek a komolyságát csak hetedik év végén fogtam fel. Kvázi ha azt mondom, hogy nem megyek szakiba és utána a konziba, akkor ez a dolog hopp, elillan. Ha megfutamodok az mások szerint tehetségemnek búcsút mondhatok.
Hahh, csak velem az a baj, hogy elképzelek valamit és az utolsó pillanatban valahogy azt mondom, hogy bocs de nem vagyok erre kész.
Pedig én összességében egy igen talpra esett, határozott ember vagyok. És mégis a legnagyobb, legfontosabb dolgok miatt mondja fel a szolgálatot a gondolkozásom.
Mindig akkor merül fel bennem: Vajon jól cselekszem? Tényleg ezt akarom? Nem rontom el ezzel az életem? Mi van, hogyha ezzel teljesen fuccsba megy valami majd a jövő folyamán?
A jó lelkiismeretem azt mondja folytassam, a "másik" - akit nem neveznék mindenféleképpen rossznak - azt mondja, hogy inkább hagyjad, van még ezerféle dolog amiben kis gyakorlással és tanulással többre viheted és jobbad fogod élvezni.
És akkor ilyenkor megfogalmazódik bennem a válasz: hagyjon mindenki békén, én semmire nem vagyok képes, tehetségtelen vagyok, senki nem támogat, félek mindentől, elfogom rontani, inkább hagyjuk a fenébe a dolgot, majd mást fogok csinálni.
A nagy francokat!
És igen, itt jön a veszekedés magammal, hogy megéri e hogy kb 26 évesen kerüljek ki az iskola padból úgy, hogy szét tanultam magam és totálisan tropára mentek az idegeim. És ezért cserébe nem is biztos, hogy sikerülni fog akárhova elhelyezkednem. Kinek kéne egy 26 éves csaj zenei diplomával óvónői képzéssel?
Mi van, hogyha gimibe mentem volna, nyelvvizsgám lenne és érettségim és egy normális állásom kb 20 évesen. Mert ne lennék sehova se úgymond "túlképzett". Nem lennének meg azok az igényeim, mint pl a zene és a gyerekek.
Ezt úgy értem, hogy mondjuk anyámmal is előfordult, hogy elküldték valahonnan, mert túlképzett. Miva'?
Szóval ezzel arra akartam kilyukadni, hogy a továbbtanulás számomra egy nagyon érdekes téma, és mindig halálra idegelem magam rajta.

Másodszor pedig az osztályközösségre gondolva kezd el remegni a kezem.
Júliusban a pofámba lett vágva Peti által, hogy engem mindenki utál, egy hisztis picsának gondolnak, aki hazudik és dühkitörései vannak. Hahh >.<" Hogy változásra szorulok az elviselhetetlenségem miatt.
He'? Mi van? Nem nagyon vágom, hogy mi bajuk, jaaah, hogy mindenhol ott  vagyok? Tessék. Ezen változtathatunk, lássuk hova megy az osztály, hogyha végképp kiszállok mindenből. Nem csinálok semmit, nem veszem le a felelősséget a gyenge kis vállukról a drága kis osztálytársaimnak. Nem fogom megvédeni őket az "ellenséges" osztályok támadásaitól, nem fogok senkit se kihúzni a szarból, ne fogok intézkedni, hogy jobb legyen valakinek, nem fogok senkihez odamenni,  hogy megvigasztaljam a lelkecskéjét mert épp valaki belegázolt, és mert én egy kicseszett jó fej és törődő ember vagyok.
Ez nem túlzás, mert csomó mindenki lelkikéjét én ápolgatom, csupán csak mert törődöm velük. Akiket nem szeretek elkerülöm, megpróbálok nem bajt csinálni. Ez volt hetedikben. Hát basszus, ha ez valakinek nem tetszett  - márpedig Petike elmondása szerint senkinek sem (-.-") - akkor most már el kell mondanom, hogy nem csinálok semmit, abba reményeim szerint nem köthetnek bele. Vagy éppenséggel az lesz a bajuk, hogy nem vállal más felelősséget helyettük.
Nos, ez igen érdekes év lesz.
Oh és igen, megpróbálok tanulni. Megpróbálom nem azzal tölteni a 10 perces szünetet, hogy leszarom, hogy mi történik körülöttem, vagy beszállok a tolltartó harcba. 
Inkább beszélgetek vagy elzárkózom. Nem akarok benne lenni semmibe. Elegem van, hogy 7 éven keresztül végig én voltam az, akit lehetett bántani, hátba szúrni, átverni, akinek lehetett hazudni, és még így is naivan megtudott bocsájtani. Hát elnézést, de kissé elegem lett. Hangsúlyozom: "kissé".
Lehet, hogy semmi értelme rágódni a dolgokon, amelyek a múltban történtek, de nem hagy nyugodni az a tudat, hogy mit gondolnak rólam a hátam mögött. Nevetséges, hogy másoknak mindig azt tanácsoltam, hogy ne foglalkozzon mások véleményével, arra figyeljen amije van, nem amije nincs. Hogy mindig a meglévő értékekre figyeljen, ne érdekelje más, csak azok akik szeretik.  Mindigf én vigasztaltam meg egyeseket ezekkel a gondolatokkal, amikre hosszabb filózás és álomba sírás után jutottam. De én? Nehogy már tudjam használni...
Folyamatosan pofára esek. Megszületett eme nagyon okos döntésem, miszerint kész, doszt, ennyi, vége, befejeztem. Rájöttem, (erre kicsit rásegített Kevin "naiv hülye vagy" figyelmeztetése amolyan "énmegmondtam" módon) hogy a saját életemmel kell törődnöm, mert az a biztos, túl sok időt és energiát vesz el ez tőlem, hogy csak úgy elpazaroljam röpke életemből. Mert azok a dolgok amiket megteszek másokkal soha a rohadd életben nem fognak megtérülni. Semmi értelme áldozatot hozni és időt pazarolni olyan emberekre akiktől cserébe csak rossz szájízzel tudok majd vissza gondolni erre az időszakra, és mindig az motoszkál a fejemben, hogy mekkora egy 'naiv hülye' vagyok, hogy nem építettem magam köré egy falat, aminek a belső részébe csak az igazán fontos embereket engedtem be. Igen, azt kéne. Egy áttörhetetlen fal körém és a számomra fontos és megbízható emberek köré. Vaskapuval védve. Akkor legalább semmi bajom nem lehet. Elegem van, nem lehet elégszer mondani.
Szóóóóval ettől az igen hosszan kifejtett témától is idegrohamot kapok.

Szerintem ezzel a kissé depressziós, önbizalom hiányos bejegyzés után kissé lejjebb veszem az ujjaim tördelését.

Széééééép napot kívánok:

D.e.k.o.

Heyyyy :D

Az elmúlt hetemben volt az úgymond "nyaralásom". Nem egyedül, nem családdal, hanem legjobb barátnőmmel és két fiú haverommal.
Csilla, Viktor, - most már nem különösebben érdekel az álnév - Szabi, és én hétfőn elindultunk egy- egy hátizsákkal, egy kamerával és egy állvánnyal, hogy a ég tervezett vándor tábort megvalósítsuk.
Mivel az az iskola, ahova járunk, egy tehetség gondozó suli (itt nem arra gondolok, hogy simogatjuk, meg megvakargatjuk a tehetségünk füle tövét) ezért feltételezem, hogy legalább az intézmény 70%-a tehetséges valamiben. Ebből kiindulva, megalakult a FA.KE. kétszemélyes banda, ami egy zongoristából és egy énekesből áll.
Hogy mi közünk van nekünk lányoknak a két idióta ürgére?
Hát kérem szépen az, hogy Viktor dalához én írtam a szöveget, Csilla pedig az operatőri munkásságban kiemelkedő.
Így hát a mi zseniális agyunkból kipattant az az ötlet, hogy egy videoklipet forgatunk a zenéhez. 
Öt nap: Négy éjszaka, Négy helyszín, Négy történet, Négy természetű személy.

Az első napunkat az iskola előtt kezdtük, ahol be is köszöntünk kedvenc portásunknak, mivel valami okból még mindig nyitva volt a suli. Mikor mindenki odaért, és kiörömködtünk magunkat, hogy de jó a kamerám zoom-ja, elindultunk az onnan nem messze lévő házhoz, ahol Szabi lakik mióta haza költöztek Amerikából.
Reggeli, aztán irány a környék. Sajnos a nagy meleg miatt (de a hasunk is közre játszott) nem tudtunk nagyon sokáig házon kívül lenni. Szinte az egész napot a házban töltöttük, ami ugyan olyan meleg volt mint kinn a levegőn, csak emlékeztetett egy szaunára. A napközben készített "helyzetjelentés" videókat elnézve, eléggé kipirosodtunk.
Este fele pedig jött egy hatalmas szélvihar. A tetőablakon kihajolva csináltunk egy halom felvételt arról, hogy miképp fújja a szél a fákat a környéken és, hogy milyen gyönyörű a lemenőben lévő nap.
Viszont Csilla és én nem igazán tudtunk a hátsónkon maradni, muszáj volt kimennünk az utcára, hogy normálisan is megnézhessük a vihar fejleményeit.
Nem gondoltam volna, hogy Kecskemét ezen részén is mennyi minden található ami szép.
Mire vissza értünk már eléggé elkezdődött a sötétedés, leültünk a nappaliba, a pihe-puha fotelekbe, Szabi a kutyáját az ölébe véve ült le a körbe, miután minden villanyt lekapcsolt, és egy mécsessel világította be a szobát.
Elkezdtük Dancsó Péter Videómániás beszólásait idézni, azután pedig amolyan "felelsz vagy mersz" stílusban kezdünk játszani ilyen kérdésekkel pl: Szereted a lecsót?
 Azt tudni kell rólam, hogy én szeretek fürdeni, és kiakaszt, ha a társaságomban lévők meg nem, és nem is teszik. Szóval elkezdtem "hisztizni", hogy márpedig menjen mindenki fürdeni mert...mert csak.
Természetesen utánam.
Olyan 21-22 óra között sikerült Csillának és nekem megfürdeni, de Szabit és Viktort sehogy nem lehetett rávenni. Ez van.
Felérve a szobába,megágyaztunk, úgy, hogy a két lány a két ágyon alszik a fiuk meg a földön.
Vacsora után mindenki elfoglalta a helyét, és elkezdtünk beszélgetni.
Amiből felelsz vagy felelsz lett abból pedig felelsz vagy mersz. Hagy ne kelljen mondanom többször, hogy nem az én ötletem volt, és nagyon nem helyeseltem. Éjféltől pedig mersz vagy mersz. A fiuk hisztiztek, hogyha nem állt szándékunkban egy.két dolgot megcsinálni, így nekünk is volt egy kis "menjetekarohatéletbe" érzésünk. Így Csilla és én 3-kor meguntuk a folyamatos idegölést és lementünk a konyhába egy kis egyeztetésre- Arra jutottunk, hogy mi istenbizony nem alszunk egy szobába a két lököttel.
Felmentünk hangtalanul az emeletre, és szerencsénkre a nagymama szobáját üresen találtuk. De sajnos nem csak a nagymama nem volt rajta, hanem ágynemű sem. Csak lepedő. De egy szaunában minek kellene bunda takaró? Így a franciaágyon, párna nélkül, lepedővel betakarózva aludtunk az első éjszaka.
Reggel egy kiadós reggeli után ismét elfoglaltuk az iszonyat forró szobát, és 13-kor felkerekedtünk és egy órás séta alatt eljutottunk Kecskemét külterületi részére, vagyis hozzánk.
Olyan 14 óra tájékában értünk oda, tiszta vizesen, mert olyan meleg volt abban az időpontban, hogy szinte mozdulni se tudtunk.
Így 16 óráig várnunk kellett, hogy elinduljunk forgatni, mert akkor talán nincs olyan istentelen meleg.
Addig jó 21. századi gyerekekhez méltóan döglöttünk a szobában és Videómániát néztünk.
Meert méééé' neee? :" DDD
Aztán elindultunk ki a tanyák fele. Fiuk elkezdtek nyavajogni, hogy meleg van, ne menjünk be a kukoricásba mert felsérti a lábukat, ne menjünk be a gazba mert papucsba jöttek és megszúrja a talpukat meg minden kutyafüle, csak hogy ne kelljen részt venniük abban a kalandban amiben Csilla és én csak azért is részt vettünk.
A szénabálák között rohangálás, lucerna mezőben sétálgatás, a langyos szél simogatásának csodálása és sok minden kisebb öröm, jó érzet helyett mit csináltak? Leültek egy kapualjban a beton út mentén, a hűvösbe és mindenféle kocka dologról társalogtak, ugyanis a telefonokat vagy elvettem, vagy otthon hagyódtattam x D (milyen szép magyar szó, gratulálok magamnak... azigen x D)
Szóval mi ketten, lányok, berohantunk a lucernába, a kukoricába, a gabonába és szénabálákon ugráltunk. Közben persze gyönyörűbbnél gyönyörűbb felvételeket csináltunk.
Szerintem ez egy nagyon jó emlék lesz ezután, hisz a legjobb emberrel, a legjobb barátommal élhettem át.
A hisztisek meg nyugodtan pukkadjanak meg. ;) x D
Mikor vissza értünk, mi Csillel elhatároztuk, hogy slagolni fogunk a hátsó kertben ami kvázi felért egy tágas réttel.
A fiuk persze jobbnak tartották a wifi hálózat fenntartását, így nem igen akartak csatlakozni.
Viszont, amikor már nagyon egyedül érezték magukat kihozták a focilabdát, amit muszáj volt magunkkal hozni Szabitól. Csillával először egy-egy jó nagy bő pólót vettünk fel fürdőruhánk fölé. Így egy kis angol-magyar szóviccet alkotva. Waterpolo, ami annyit tesz vízilabda. Mi pedig vizes pólónak állítottuk be, de mivel drága amerikai barátunk nem nagyon akarta felfogni, hogy mit röhögünk rajta, elkezdett egy erős éllel a hangjában kioktatni minket az angol nyelvről. Nem mintha nem tudnánk....x D
Aztán ezek az igen eszesek berúgták a foci labdát a kb 150 cm magas csalánba, nem állt szándékukba kiszedni. Otthagyták, és így még mindig van itthon egy fasza focilabda.
   Azon az estén sikeresen külön aludtunk, mert úgy van, hogy a tesóim és az én szobámban is van egy-egy plussz ágy, Így az öcsém átment a bátyámhoz. Vagyis felszabadult egy egész szoba, ahol perfektül elfért a két jómadár.
És mivel ÉN fáradt voltam ezért este 11-kor elzavartam mindenkit a sunyiba, hogy aludjanak, mert reggel már 7-kor kiverek mindenkit az ágyból mert buszhoz leszünk kötve.
Így is volt. Reggel én automatikusan keltem, ezzel együtt mindenkit készülődésre készettem. (az előző mondataim úgy hangzottak, mintha a saját házamban mindenkinek én parancsolnék. Jézusom. Komolyan?? neeem. x D )
Csillával álltunk a tükör előtt és hulla fáradtan néztük a pofinkat, közben elmotyogtuk hogy létünket. xd reggeli készülődés pipa. :D
Reggelinél apa próbálta kicsit feloldani a feszültséget, de a fiuk nem voltak nagyon vevők rá, Csilla már jártas volt itt, neki nem okozott gondot a családunk stílusa, a lükék meg eléggé elanyátlanodva ültek a székeken ahogy láttam.
Kimentünk a buszhoz és megkezdtük az utat Hetényegyháza felé.
   Csilla anyukája épp éjszakás műszakból ért haza és csupán csak 2 órát aludt, szóval igen nehezére esett, hogy 
ne akadjon ki korai érkezésünkre.
Csill húga, egyszerűen levakarhatatlan volt, pont ahogy Süti, a szobakutya.
Olyan 10-11 tájékán voltunk már ott, nekem igen ismert volt a környezet, hisz legjobb barátomnál már nem egyszer voltam. A fiuk megismerkedtek a kutyával meg megpróbálták elviselni az én öcsémmel egyidős húgit aki nem nagyon szándékozott eleget tenni az anyukája által kiszabott feladatoknak.
Beültünk az egyik szobába és csocsózni kezdtünk fiú-lány ellen. Természetesen a fantasztikus ügyességünkkel mi, lányok nyertünk egymás után kétszer. Aztán Szabi kicsit bedurvult és lealáztak, mert hogy milyen dolog már hogy nem ők nyertek.
Ezek után Szabi kitalálta, hogy ki megy nyilazni vagy mi...ne engem kérdezzetek, nem vagyok az ilyen "sportokban" jártas. xD
Addig én beültem a trambulinba, hogy napozzak, I'm FuckLogicGirl :"D
Aztán a nagyon eszesek valami más labda-ütős játékkal kezdtek el játszani. Hát, öhm ez a sok játék a csocsótól kezdve addig az ütős micsodáig mind Csilla húgáé, kilométerhiány levezetése céljából. De szerintem nekünk sem ártott.
Csilla azután hozott ki ásványvizet, ivás céljából, de ebből csak az lett, hogy elkezdték egymást locsolni. Én addig szép csöndben megpróbáltam elbújni a trambulinban, nem sok kedvem volt vizesnek lenni. xD
Figyeltem, ahogy Szabi nem, hogy össze vizezné Viktort, hanem nekivágta a vizet...üveggel együtt.
Természetesen én sem maradhatok ki a jóból, annyit figyelembe vettek, hogy ne legyek vizes, de ha vizes nem akkor mi? Így két oldalról meglettem támadva és leszórtak egy halom homokkal. Mindenem olyan lett. A hajamtól kezdve a talpamig. És mint akik jól végezték dolgukat a fejemhez vágták, hogy most már te sem vagy "szűz", mert mindenki valahogy szutykos lett. 
Bementem valamikor amikor úgy gondoltam, nem élem túl wifi hálózat nélkül. Sok hülyeség árán, de sikerült mindenki telefonjába berni azt a cifra kódot. Így mindenki leült a kanapéra és a házban síri csendben nyomta a telefonját. Hát nem csodás? *szarkazmus tábla villog*
Aztán pedig Csilla anyukája tájékoztatott miket, hogy van otthon sör. (alkohol mentes, és ez elszomorított)
Kiültünk egy-egy Sopronival a kezünkbe a lépcsőre ami Hetény poros utcájára nézett.
Jöttek bicajokkal a "helyi nagymenők" Mi pedig önelégült mosollyal az arcunkon röhögtük ki a 10-11 éves vagánykodóakat, akik árgus szemekkel figyelték, hogy "sörözünk".
Nah itt tényleg elszakadt a cérna és úgy röhögtünk hogy hogy az csak na.
Ezek után elmentünk forgatni az erdőbe tettünk egy hosszabb sétát olyan 17 óra tájában.
Visítva, dülöngélve mentünk odafele, és vissza fel is, csak oda úton minden szembejövő kutyát le "ciccaa"-tunk egy póninak meg elkezdtünk beszélni hogy: -Szia Cuncika! Hogy s mint? Milyen pónielend?  Hiányzol, mikor jössz vissza a vattacukorszivárványfelhő hátán? Hm? Az egész iskola keres téged. Cuncika!
(ez abból fakadt, hogy egyszer kiírtam az osztályterem táblájára hogy "Elvesztettem a lila unikornisomat! Cuncika névre hallgat és nagyon jámbor! Egy pici csillag van a popsiján. Aki látta, az........ NAGYON BE VAN SZÍVVA! :"D " ) Szóval ebből a szép emlékből adódóan kezdtünk el egy pónival beszélni egy erdei tanya szélén.
Vissza fele pedig a fiuk mentek elől, mi pedig egymásba karolva sétáltunk az erdei út szélén, miközben ügyesen kiderítettük hogy nem tudok sikítani, anélkül, hogy ne jönne ki egy mélyebb, morgó hang is a magas sikítással. Vagyis én nem vagyok normális lány. Logikus ;)
Vissza érve elvoltunk mint a befőtt, a fiuknak muszáj volt megfürdeni, nem tudták el happolni.
Vacsora után mindenki elfoglalta a helyét, ami azt jelenette, hogy Csilla és én a kanapé a nappaliban, a "férfiak" pedig egy másik szoba.
Kb 23-kor már mindenki elment aludni, még a fiuk is, csak mi ketten maradtunk egy kicsit zenét hallgatni, akarom mondani lett belőle egy kísérlet, vagyis Sütire, a kutyára, nyugtató hatása van az Elliot Minor számoknak. Fantasztikus.
Bár miután elaludtunk és zenét is lekapcsoltuk, Süti folyamatosan felébresztett az éjszaka folyamán, és mivel lelógott a bal kezem, elkezdte rágcsálni mind a 22 karkötőmet. Bosszantó, nem ugye?
Reggel arra keltem, hogy a kutya megint a kedvenc csomózott karkötőt vette célba, eltessékeltem, viszont vissza már nem igen tudtam aludni.
Elővettem a telefont, és nyugtáztam, hogy megint bealudtam az olvasásba. *Vállveregetés*
Mindenki felkelt, elkészült, elvolt, és Csillus anyukája elküldött minket, hogy menjünk fagyizni, hagyjuk őt békén ebédet főzni. Ööö..oké (?)
Mind az 5-en (igen jött a hugica is) 
Fagyi után vissza, onnan pedig irány a Hetényi nagy foci pályaaaa!
Még két éve volt, amikor Csillel először jöttünk oda ki ketten, akkor kvázi ilyen hagyomány lett, hogy amikor nyáron ott vagyok, kiegyünk és amikor épp locsolják a pázsitot mi a locsoló elé állva örömködjük ki magunkat.
Sajnos amikor mentünk nem volt locsolás, de nem adtuk fel. A fiukat ott hagyva átosontunk a szomszéd lovasbemutatós pázsitra, ahol szerencsére épp locsoltak. :3 Egy bácsi el is hajtott mellettünk lovaskocsival, övé volt az egész "kóceráj" de nagy szerencsénkre nem találta ki, hogy elakar minket tessékelni.
A felfrissülés után perceken belül is megszáradtunk és vissza mentünk a házhoz ahol egészen 16-ig maradtunk, hogy aztán akkor elinduljunk a buszhoz ami bevitt Kecskemétre. Kecsón felszálltunk a Ballószögi buszra és a vándor táboruk utolsó helyszíne felé vettük az irányt.
   Odaérve kis híján idegrohamot kaptam Viktor szobájában. Mindenhol poszter.. Mindenhol. Mindenhol!! Komolyan, ha az én szobámban lenne ilyen sok emberről (ez esetben focistáról és autóversenyzőről) kép, akkor félnék elaludni, mert ennyi szem figyel. Enyhe paranoia. x D
Kiültünk a kertbe, természetesen én azonnal elfoglaltam az egyetlen hintát "ez az ÉN helyem és kész" révén. :D
Vikó anyujával elbeszélgettünk kb 1-2 órát az udvaron mi lányok, addig a 3 fiú (Viktor öccse is) ps3-tak.
Megérkezett Viktor apukája is, mi pedig simán lecsókolomoztuk.
Aztán miután bementünk, halál komoly fejjel bejött, és elkezdte: -Sziasztok, És Fecó vagyok, tegeztek és nincs semmi Csókolóm. Értettük egymást?
Estik ezek a nagyokosok dárcoztak, Én pedig mellettük olvastam és elszórakoztattam az öcsit, hogy ne legyen útban a nagy dárcosoknak, meg, hogy ne dobja valamelyik kancsi se fejbe a kb hasamig érő lükét.
Amíg én lefoglaltam a kisembert Csilla Szabi ellen állt ki, és egymás után 2-szer is megverte.
Persze Szabi nem tud veszteni. Egyszerűen nem tud. Elkezdett velünk (az öcsivel meg velem) üvöltözni, hogy miattunk nem tud dobni, aztán kiviharzott. Gratulálok neki. ;)
Miután lenyugodott kimentünk a kertbe, mert ki lett találva, hogy szalonnát sülünk. :3
Közben szinte mindenki szénné sütötte a szalonnáját. Nekem még szerencsére sikerült valami értelmeset a kenyeremre rakni. Vacsora közben megnézettettük (szép magyar szó ismét)  a szülőkkel a Videómánia legjobb részeit. :DD 
Viktor anyja kijelentette, hogy akármeddig fenn lehetünk, csak maradjunk halkak.
Csilla és én elrohantunk kb éjfélkor fürdeni, hajat mosni (nekem a halom homok miatt) és vissza mentünk a szobába. olyan 1 óra tájékán elértem arra a szintre, hogy elolvastam több fejezetet a könyvben, de nem fogtam fel belőle semmit.
Ezért kihajtottam a haverokat a sátorba, hogy ha bealszok akkor inkább arra fele.
Egy kicsi 2 személyes sátor volt a lányoknak és egy nagy 4 személyes a két fiúnak.
Leültünk a négy személyes előtti részen és almalevet iszogatva (amiben nem volt aszkorbinsav!!! ) a Mónika show kivágott részeit nézegettük, hogy aztán idézhessünk. :"D Mert ez is logikus. :)
Mikor meguntuk a telefon bambulását, bementünk a sátorba, a 4 személyesbe.
Korom sötét volt, csak egy zseblámpánk volt, amivel azt játszottuk, hogy egy ideig világítottunk, addig mindenki látott mindenkit, akkor pedig lekapcsoltuk. Egy pár pillanatig senki semmit nem látott, aztán mikor pedig hirtelen valaki felkapcsolta a lámpát. Szívroham-szívroham hátán, mikor épp az arcomba mászott Viktorral szemeztem.
Vagy épp Szabi gyönyörű csülkeit lógatta be a képembe.
Rendeztünk csiki versenyt, leterítettük drága Szabolcsot, ezek után pedig felelsz vagy merszeztünk, amiből felelsz vagy mersz lett, mivel mindenki úgy elfáradt, hogy moccanni se tudott. Így értelmesebbnél - értelmesebb kérdésekkel bombáztuk egymást.
Már olyan fél négy fele volt az idő, amikor bementem vizet inni és azt láttam, hogy már javában világosodik. ÉS mi még NEM aludtunk. Látjátok, ez az, ami velem még nem fordult elő.
Vissz amentem a sátorba és tájékoztattam a bennlévőket a burkon kívüli eseményekről. ;)
Folytattuk a beszélgetést, ha jobban tetszik akkor felelsz vagy merszet és egyszer csak az történt, hogy elfelejtettük, hogy ki kérdez és kitől, nem szólalt meg senki, csak Szabi álmában. Mindenki bealudt a fiuk sátrában. Csilla feje a talpamba illeszkedett, azt találta kényelmes párnának, míg a két fiú egymás mellett a sátor másik felében aludtak, szabi lába néha belerúgott majdnem a hasamba, de szerencsére nem olyan hosszú (akarom mondani magas) a srác, hogy elérjen teljesen a hasamig.
Reggel pedig arra keltem, hogy Szabi feje ott van tőlem kb 20-30 cm-re, Csilla sehol, Vikó meg éppen akkor mászik ki. Megnéztem az időt mikor kimásztam. 8:30. WTF???
Csak 4 órát aludtunk?
Beviharzottam - pontosabban félig papucsként használva a tornacsukám bevánszorogtam - a házba, ahol a kanapén Csilla aludt (?) (Miről maradtam le? o.O) Viktor meg Szabi pedig elszublimált (haha egy dolog amit fizikából vagy kémiából megtanultam, vagy nem x D ) a drága anyuka pedig a konyhában van és kis híján bealszik. Leültem a kanapéra Csilla mellé és a csípőjére hajtottam a fejem, majdnem elaludtam én is az egyenletes lélegzetvételeket hallgatva.
Ekkor oda állt elém az anyuka és megkérdezte ne húzza e ki az ágyat. Erre felpattantam és heves fejrázással adtam tudatára, hogy áhh, nem kell fáradni.
Inkább én a nagy logikámmal kimentem a kertbe és behúztam a csíkot a kétszemélyes sátorba, ami érintetlen volt, mindössze egy párna és pár takaró volt benne, ami elég volt ahhoz, hogy dideregve, de elaludjak.
Arra keltem fel egy jó két és fél óra múlva, hogy kiver a víz, és megsülök.
Besprinteltem, ami megint azt jelentette, hogy támolyogtam. De akkor már csak mezítláb (?!). (Hova lett a cipőm? o.o) Benn láttam, hogy mindenki a Ps3 előtt gyülekezik, gyors felöltözés, sminkelés és reggeli belapátolás következett a max két szó beszélgetés után a többiekkel.
Amíg reggeliztem a nappaliban a pult mögött egyedül, gyorsan segített a kis öcsi a magányomon. Hozott elém egy halom autót meg ilyesmi, én meg evés közben, játszottam vele. Nem ültem le mellé, meg semmi, csak beszélgettünk, meg adtam neki az ötleteket, és valami haláli aranyos volt. :D
Csatlakoztam a többiekhez, megpróbálkoztam az autóversenyzős játékkal, de valamiért nem ment.
De halál komoly, hogy 3 fiú tesó mellett, természetes, hogy nem maradtam kis az ilyenekből, sőt, nem is mondanám magam rossznak. Erre Viktor kocsijai közül vagy 6-ot összetörök egy pályán. De tényleg nem vágom, hogy mi bajom volt x D. : ""D
És akkor kb 12-kor Viktor előállt azzal az javaslattal, hogy medencézzünk. Csilla és én gyorsan átvettük a fürdőruhát amiben nálunk otthon waterpoloztunk x D
És bele a medencébe.
Vikó öccsével  nem nagyon tudtuk megértetni pedig istenemre szóljon mindenki magyarázta neki, hogy ne menjen bele a medencébe, mert most mi szeretnénk benne lenni és enyhén szólva, nincs kedvünk arra is figyelni, hogy mikor fullad bele csípőmig érő vízbe. Még ha ez lett volna a nagyobbik gond. Folyton ki-be járkált, hozta be a koszt, és fröcskölt. ://
Szabi nem jött be, nem értettem miért, de ő jól elvolt ott a medence körül a focilabdával.
Vikó kiment, hárman maradtunk, és akkor hirtelen azt veszem észre, hogy valami karmolgatja a medence oldalát. Oda nézem, waaaat??? Hogy teleportált ide egy kutya?
Majdnem felsikkantottam, amikor Csilla is észrevette újonnan jött idegent, és beszóltunk az egyetlen értelmes lénynek 100 méteren belül, az anyuknak.
A kutya rettentően barátságos volt, jött a nyomunkban, nem akart elmenni mellőlünk.
Ezzel csak az volt a baj, hogy egyszerűen nem lehetett ott tartani. Mivel látszott rajta, hogy nem rég kóborolt el a gazditól, kitettük az utcára, hogy majd haza megy. A fenéket. vagy 5 percig nyüszített a kapuban.
Elmentünk ebédelni, de akkor sem lehetett nyugtunk, mert a mélyen tisztelt dog, került egyet és vissza mászott ott, ahol legelsőnek bejött.
Alig lehetett kirakni, végül mindent befalaztunk így a szerencsétlen állatnak muszáj volt más emberek után kutatnia.
Nem is tudom mit csináltunk úgy egész nap a legnagyobb melegben. Áhh, tényleg. Bent dárc bajnokságot rendeztünk, akarom mondani én csak néztem. Olyan kancsi vagyok, hogy háromból max 2 meg a tábla környékére, a harmadig valamelyik posztert találja el a másik falon.
Bár, jobban lefoglalt az olvasás. Valamikor olyan 17 óra fel elindultunk az itt létünk valódi okának teljesítésre. A forgatásra.
Csak a focipályáig látogattunk el, de ott készült a legtöbb baromkodós kép és videó.
Mikor vissza értünk a hosszas körutunkból leültünk a nappaliban és a konyhában és egy kb 1-2 órás beszélgetést rendeztünk az anyukával, pár iskolai történetet meséltünk el neki, ami igazán érdekelte, hisz fiával kapcsolatos, nah meg igen égő. Mármint nem úgy értem, hogy direkt égetni akartunk, hanem elmeséltünk ilyen kisebb hülyeségeket amik csak magukba foglalták, hogy mekkora egy eszetlenség van az osztályban szünetekben vagy órákon.
A 19:20-as busszal mentünk (volna) vissza Kecskemétre, immáron csak 3-an.
De az a busz nem volt így fél óra várakozás után útra keltünk és vissza mentünk a városba.
Szabi hamarabb leszállt, Csill és én pedig a végállomásig utaztunk, ahonnan hozzánk mentünk, hogy még Szivemcsücske nálunk aludhasson +1 éjszakát. Nagyon korán le is feküdtünk aludni, hisz Ő csak 5 én meg csak 6 órát aludtunk.  
  Másnap hamar mentünk a buszhoz és elbúcsúztam tőle, sajnos elég huzamos ideig.

És ezután beköszöntött ismét az a fojtogató álmosság. Nem tudom mi okból, de 3 napig mindössze 3 szelet kenyeret és 3 pohár kakaót ettem&ittam. Nem nagyon vall rám, hisz imádok enni, de nem igazán mentem ki a szobámból, a bátyám amikor este meglátott csak rám csodálkozott "hééy te itthon vagy? o.O"
Pedig tök normálisan voltam.Csak egyszerűen hányingerem lett a kajára gondolva. Ezt mégis hogy gondoltam? Apa meg megvádolt, hogy ha fogyózni akarok azt vagy felejtsem el, vagy okosan, de inkább az első.

Szóval....ez volt az a hét a nyaramból, amin sok.sok mindenre rájöttem, főleg, hogy a fiúk hisztisebbek mint egy csapat szőke amerikai ponponlány. :D x D
További széép nyarat mindenkitek, nah meg jó éjt. :D


D.e.k.o.

Szívesen mennèk néha oda emberekhez lekiabálni a fejüket, hogy rohatul nem vicces az amit mondtak. Hogy nagyon nincs kedvem hozzájuk, hogy menjenek a fenébe,hogy viselkedjenek normálisabban.
Ezek ellenében én folyamatosan hülyülök, folyamatosan rosszalkodok, és ugyan olyan elviselhetetlen vagyok mint ők.
De én legalább ha rám szólnak vissza àllok a normális formába.Tanszobán mellettem Liziék verekednek, sikítoznak és mindjárt le löknek a saját székemről. "Csunya néni!!"
Meg Dávid ide szól nekem: -Apuuuu! A csunya néni rám nézett!!! Waaaaa! Segíts!
-Jól van kislányom. Hé tee! Rá néztél a kislányomra?! Hm?Igen? -vettem én is a viccet. Aztán beviharzottam a hátsó terembe. Hanna egy kicsivel késöbb utánam. Beszélgettünk.
Ő is Kevin egy barátja.
És mostanság, mióta barátnője van, nem ír.
Július 17-e óta minden nap beszéltünk. Minden nap.
Mindig ott voltam neki segíteni.
Erre...nagyon köszönöm.
Szoros barátság alakult ki. Vagy legalább is én azt hittem. De elnézve az utóbbi napokat, gondolkodva rajtuk csupán csak azért bocsátottam meg neki mindenért mert nem tudok olyan emberekre haragudni akiket szeretek, Daniella, Vikó, Liza, Peti....Kevin...stb.
Szóval mivel én egy ilyen nagyon-nagyon áldott jó szivű ember vagyok nem tudok nem meg bocsájtani annak akit szeretek! A rohadt életbe is. Hogy lehetek ekkora barom?
Mert én persze mindent feltudok dolgozni. De rájöttem mindenre. Kevinnek ott van az a kismillió barátja. Én meg csak maradok örökre az a kis szőke, hisztis, éretlen akit a nyolcadig utál.
Persze elképzelhető, hogy mindent csak dühből írok le...vagy nem. Egyszerűen nem akarok senkinek se fájdalmat okozni. De nekem természetesen akárki tud. Waah. Kissé eluralkodik bennem az az érzés, hogy már nem birok semmit tovább. De aztán nem adom fel, csupán csak írok egy dalszöveget, vagy elkezdek fuvolázni, énekelni. Lehiggadok. Igen. Ez a "varázs szer".
Írhatok akármilyen kisregényt, akármilyen hosszút...de úgyis csak arra mennék vele mint amerre ez szobor szokott menni. A rohadt nagy Semmibe! Le se szarja, konkrétan átnéz azon, hogy aggódok érte.
Elakad a szavam. Elküldtem a levelet.
Nem is tudom mit vártam. Nem merek rá kattintani, tudom hogy csak a kifogás áll benne. Vagy nem. "ne most!"
Akkor mikor? Időpontot fogok kérni. Ha nem mondja el mi a baja,soha nem fogok tudni leszállni róla. Soha, ha nem tudom mi az oka a folymatos "visszautasításának".
Írtam mèg egyet. Nost nem nagyon számítottam arra, hogy a következő pillanatban remegegő kézzel nyitom meg az üzenetet és olvasom el. Amiket írt egyszerűen azt váltották ki belőlem, hogy elkezdek zokogni, lezárom a telefont és az ágy másik végébe hajítom. Párnámra hajtva a fejem konkrétan álomba sírtam magam. A héten már harmadszor.
Másnap nekem nem kellett suliba mennem, helyette a régi matek tanáromnak mente segíteni egy matek verseny előkészületeiben.
De ebben a bejegyzésben nem erről számolok be. :)
Reggel felkelve megláttam, hogy este hagyott még bocsánat kérő üzeneteket hajnali kettőkor is. Ettől kicsit mosolyra húzódott a szám. Persze írtam vissza neki, hogy nem haragszom.
Márpedig nagyon is. Igen. Haragszom, de nem tudok sokáig igazán. Egy idő után (lehet ez akár egyetlen egy nap) elkezd hiányozni az akire haragszom és akaratlanul is, de leírom mit gondolok.
Mert muszáj tájékoztatni, hogy nem jó ez. De persze nem facebookon kéne mindent megvitatni.
De mikor máskor?
Kismillió barát mellett èn eltörpülök. Nem vehetem fel a képletesen érthető "versenyt" ami a barátságért folyik. Hisz igaz, tényleg csak egy kis szőke, 13 éves lány vagyok, akit mindenki utál az aktívságáért, a kitartásáért, az önvédelméért, magáért az jelenlétéért.
Ez van. Nem nagyon tehetek ellenük semmit.
Èn ilyen vagyok. Van akinek tetszik, van akinek nem..Csak nem fogom magamam emészteni a miatt, mert egy nyolcadikor beszólt. Dehogy.
Csak nem fogom tűrni a megaláztatást, beszólogatást. Vissza szólok, onnantól elakad a szavuk, a becsületem meg meg van védve. Ergo, nem fogok olyan lenni aki kis ártatlanka akit akárki akárhogyan irányíthat. Néha hallom egyes NAGY (a fenéket nagy) nyolcadikostól, hogy fogjam be a pofámat mert kicsi vagyok, ne merjek beszólni egy nagyobbnak. De hát könyörgöm...egy év oda vagy vissza annyira nem számít, attól még hogy kemény egy évvel hamarabb született engem rohadtul nem hat meg.
De nem is ez a lényeg. A becsületem megvédése.
Érdekes...ezt a bejegyzést több időben írom meg. Elkezdtem Csütörtökön....és ki tudja mikor érek a vègére. Közben folyamatosan történik minden, vàltozik a hangulatom, változik a hozzá állásom.
A jelenlegi eseményeknek köszönhetően így írnám le a lelki állapotomat: "Bocsánat. Bocsánat és bocsánat! De kishíján kiugrik a szivem a helyéről, már a torkomban dobog, erős késztetést érzek arra, hogy kihajítsam a telefont az ablakon!" + Arra is erős késztetést érzek, hogy elsírjam magam. Igen, hogy remegő kézzel, könnyes szemekkel hüppögjek, miközben a könnyeimet látványosan megvilágítja az égő sor ami a falamon lóg már ki tufja mióta.
Becsukódik az ablak, sötét van, a lámpát is lekapcsoltam és a becsukással egy pillanatban eltűnik az a nyugtató tücsök ciripelés,távoli kutya ugatás, langyos szellő, halk suhogás. Ez mind eltűnik. Helyette mindent át vesz a megőrítő csend. Csend, amit aki a körülöttem van ritkán tapasztal. De valójában szeretem a csöndet. Ha egyedül vagyok. Most is egyedül vagyok, mégis kínos. Mégis zavaró. Egyszerűen az idegesítő csend, miközben minden egyes gondolat egy könny cseppként tör a felszínre, vagy egy hatalmas,sokat mondó sóhajként.
Nem jó. Nem tetszik. Szívesebben ülnék jelenleg egy föci órán, miközben elmélkedem a földrajc Fuck logic-ában. Pl: Földünk Legnagyobb TAVA: Kaszpi-TENGER. És ilyenkor össze nézek padtársammal, a valaha ismert legjobb lelkű barátommal, tudván hogy a másik mire gondol, ekkor megszólalva: -What?!
Igen. Szívesebben nevetnék és szólogatnék be, érezve azt a kicsi kis nyugalmat mely egyszerre a rosszalkodó, kamaszodás is. Azt a hogy egy boldog pillanatnak lehetek részese, mely abban nyilvánul meg, hogy féktelenül nevetünk az óra közepén. De ez a nevetés azok számára akik igazán ismernek nem az önfeledt, igazi boldogságot jelenti, érzik és látják, hogy mind ez azért van, mert tegnap, tegnapelőtt, azelőtt....sírva aludtam el....azért mert rájöttem dolgokra, rájöttem. Igen. Gondolkoztam. Sok mindenen. Pl mi lett volna, ha annak a bizonyos lánynak 2013. július. 17-én azt mondom: -Bocs de inkább haza megyek. De nem mentem. Vele mentem. Megismerkedtem valakivel aki elég nagy helynek lett tulajdonosa az életemben. De ő ezt észre sem veszi. Persze nem kell mindjárt rossza gonolni. Csupán olyannyira megszerettem,hogy attól is halálosam kiakadok, ha a folyosón nem veszi észre hogy ott kajabálok neki hogy "Szijaaaaaaa!!!"
Gondolkoztam azon, hogy vajon mi lett volna, ha megyek a saját fejem után és nem kezdek el változni és külsőmmel is olyanná válni mint belül.Így hogy valami elfogadható ruházatom van, egy kevéske sminkel értelmesebb arcom, elfogadhatónak titulál mindenki. De itt igazából nem arról van szó, hony megfelelési kényszerem van másoknak, inkább azt mondnám hogy: MAGAMNAK.
Igen. Magamnak akarok megfeleni.
Elgondolkodtam azon, hogy minek vagyok èn ilyen, miért ilyen a természtem, miért VAGYOK.
Ezekkel a gondolatokkal kicsit tisztáztam a fejem. Kicsit könnyebbnek találtam magam. Így tudtam alaudni. Âlmomban minden eltűnt. Reggel pedig csupán az üzenetek emlékeztettek az estére.
Mivel egy hét is eltelt azóta mióta megkezdtem ezt a bejegyzést kicsit fakultak a dolgok. De sebaj.
Megpróbálom felidézni:
Szóval a hétvégén sem nagyon kaptam válaszokat. Amikor aztán szomaton random rámírt, csupám egy youtubeos videót akart velemegosztani. Viszont elkezdtünk beszélgetni. Hétvégén kicsit vissza állt a régebbi dolog. Hát...vagyis nem annyira. Utálom amikor érzem a beszélgetés közben a feszültséget, hogy valami van amit nem mondunk el egymásnak és ez nagyon zavaró tud lenni. Nem az van mint egy hónapja, hogy szakadok a röhögéstől sokszor.
És ez kissé rossz érzés.
Valamelyik nap, asszem hétfőn megbeszéltük, hogy ezt már ledumáljuk rendesen, 4 szem közt.
Kedden tanszobán.
Találkoztam vele ebédlőből kijövet. Oda szólt, hogy nem biztos hogy tud ma velem beszélni. Ez sziven ütött. Nagyon rosszul esett. Válaszoltam neki egy hangos Kérlek-et.
Tanszobán csak nem jön...Mikor már feladtam hogy várjam, elkezdtem a többiekkel beszélgetni, ő pedig arra lépett be, hogy nevetek mint a fene.
Persze mivel elég feltünő az ő jelenléte, megláttam a barátnőjét az oldalán. Kicsit elszontyolodtam. Kezdtem azt hinni hogy az őszinte, NÈGY szem közti beszélgetésnek annyi.
Mivel megijedtek a nevetéstől mosolyogva kihátráltak az ajtón. Egy kis hezitálás után nyomukba eredtem. Kevin közölte a lányal finoman, hogy most beszélni valónk van. Ő bement az osztályba, mi meg a folyosón maradtunk. Megegyeztünk hogy kimegyünk az udvarra. Ott jobb.
Míg kimentünk elmeséltem neki a napi "élményeket".
Amik abból áltak, hogy a fiú banda fele fogta magát és a lábamnál fogva végig húztak a folyosón, onnan be a fiú mosdóba. Bezártak egy fülkébe és jöttek még 6-an be mellém. Nos...Megpróbáltam védeni magam, de a csikit meg a tapit nem tudtam teljesen kitéríteni. Annyiszor hangzott el a számból a: "Légy szives" "Kérlek szépen" szavak hogy magamon is meglepődtem. De nem jörr be az illedelmes,kedves kérés.
Mindegy. Hagyjuk.
Szóval vissza térve: Az udvaron leültünk egy padra. Ő pedig bele is vágott a közepébe.
Kiderült, hogy az az ok, amiért elkezdet flegmáskodni, bunkóskodni,az az, hogy a 8. évfolyamon az a téma, hogy én szerelmes vagyok Kevinbe, és elakarom venni attól a lánytól aki a barátnője. A 8. azt hiszi, hogy mind az amit eddig tettem az nyomulás volt. Mondta, hogy persze ő tudja, hogy nem én tehetek róla, tudja, hogy nem igaz semmi, hogy én ilyen vagyok, hogy én akiket barátaimnak tekintek azokat mindennél jobban szeretek.
Mosolyogtam és egyben meg is döbbentem az elhangzottak miatt. Mind ezen dolgokról én semmit nem tudtam. Semmit. A nyolcadikosok fő témája én lennék? Fantasztikus.
Aztán Kevin folytatta a beszámolót. Elmesélte, hogy nem volt nete szar volt a gépe meg egyebek. Aztán azt is mondta, hogy ma azért nem jött volna, mert ráesett a kezére, és szerinte el is tört. Csak sajnálkozóan nézetem rá, de nagyon hálás voltam, hogy ez ellenére is eljött és beszélt velem. Aztán megkérdezte hogy miért vagyok még tanszobán. Én meg unottan feleltem:- Fuvola
-Mikor kezdődik?
-15:30.
Ránézett az órára és tájékoztatott, hogy mindjárt annyi.
-Felkísérsz?
-Persze.-mosolygott, és ez nagyon jól esett.
Felsétáltunk, természetesen jött a barátnője is.Ami annyiból volt kicsit kínos, hogy amikor bementem volna a terembe, oda mentem megölelni. Gyorsan vissza is ölet ami meg is lepett aztán elkezdte dörzsölni a hátam. Mosolyogva mentem a kínzásra, vagyis fuvolára, ugyanis nem nagyon komálom azt a darabot amit kaptam. Gyors, nehéz, szekvenciás, hajlításos stb...És rendkívül hangos.
De nagyon örültem, hogy megbeszéltük Kevinnel a szituációt.
Igen. Ez jól esett.
Utàna, esténként beszélgettünk. Kiderült, hogy sokáig, miközben beszéltünk, benn ült a kórházban, várta hogy begipszeljék a csuklóját.
Kicsit depizik egy kört,hogy fáj a keze, mindig. Én meg persze sajnálom, hisz nem vagyok kárörvendő senkivel sem szemben.
Pénteken fuvola vizsga után ki mentem a kisudvarra még mindig a comb középig érő csipke ruhámban. Persze azonnal át vettem a fekete torna cipőmet így valahogy elviselhetően néztem ki. Ez az én sílusom. xd
A többiekhet beálltam kicsit röpizni. Nem az én sportom. Bár nincs egy sport se amiben akárhogyan is jól teljesítenék.
Nem szeretem a sportokat. Inkább ülök az ágyban és írok meg olvasok.
Az inkább én vagyok. Bàr azt sem mondanám hogy nem én vagyok az akit mindenki arról ismer, hogy folyamatosan a városba bringával közlekedik.
Igen én vagyok az, aki mindenkit kísér, közben a bicaj ott van.
Nah a lényeg hogy nem vagyok az aki csak otthon ül. Viszont vissza térve az eredeti témához: Röpiztünk, közben folyamatosan azt láttuk hogy rohangászik az udvaron keresztűl a 8. évfolyam legszebb párja. Egyből szembe tűnt hogy drága Kevinkének nincs belőve az a tökéletes haja. Atyaúristen. Szegény. megtudakoltam, hogy mi van azzal a tökéletes hajkoronával. De csak a sokadik faggatózásra válaszolt. Szegénykém mivel egyik keze gipszben nem tudja bevaxolni.
Remélem érezni lehetett az iróniát.
Szóval sokat futottak el előttünk. Én meg a végére mikor Szofi néni haza küldött minket, hogy elkísérem Hannát az Àrpád városba.
Utána haza.
Nem tudom mi okból de amikor haza értem kissé elfogott a sírhatnék mikor fáradtan bedőltem az ágyba.
Sikerült az nap 10-kor elalaludni. És egyhuzamba aludtam 11 órát. Soha nem volt szerintem ilyen mert mindig felriadok valamire. Vagy csak az álmot nem birom és feleklek hogy legyen vége. Ilyen vagyok.
Lementem reggelizni aztán egész nap ki sem léptem az ágyamból. Aludtam és olvastam.
Egyszerűen nem volt kedvem mozogni. Kifárasztott az is, amikor megkellett mozdulnom mert elzsibbadt a nyakam.
Észre sem vettem hogy már este 8 van. A bátyám hangosan morogja az ajtóban hogy el kell menni fürdeni. Tőlem meg csak egy halk nyögés hallatszik amit a dolog nemtetszéséért adtam ki magamból.

Elszaladt az az egy nap amit elaludtam.
Elrepült ez az 1 hónap amit beszélgetések nélkül töltöttem.
És igen. Elszállt az az egy hét ami alatt nehezen, néha sírva, néha remegve de megírtam ezt.
Sziasztok. Jó éjt.

Aaa kép pedig első közös fotóm az egyik fiúval aki még esetleg a normális csapatba tartozik. 

Szóval ott tartottam az előző bejegyzésben, hogy Peti azt válaszolta: Idegesít engem is hogy bevették Viktort. Azóta ez van, az van. Nem nagyon akarta részletezni a dolgokat. 

De valamit azért kiszedtem belőle és ő is belőlem.

Megbeszéltük hogy kettőnknek (hàrmunknak) az lenne a legjobb ha Móni fejét kissé rendbe tennénk. A betonon való séta nagyon fàraszó volt. Nèha (mivel nem jött kocsi) lefeküdtem a csíkokra az út közepén. Nem volt vészes, a beton meleg volt, meg kényelmes.

Peti mellett, az osztály legelején sétáltam. Ugyanis nem sok kedvem volt semmilyen dolgohoz, így elől viszonylag nyugi volt...Már ha azt nyuginak lehet nevezni.xd

Peti azzal szórakozott, hogy elbújt az út szélén elhelyezkedő bokrokba, és onnan a korom sötétben ijesztett rá a gyenge idegzettel rendelkező személyekre. Lizám volt hogy ijedtében kis híján sírva fakadt.

Mikor megláttuk kiírva, hogy "Aggtelek", hangosan, sikítozva oda rontottunk a táblához és szorosan ölelgettük mint ha fogyatékosok lennénk.

Találtunk egy kèk csapot is, amiből persze ujjongva mindenki inni kezdett. Csurom vizes lett némely vadabb személy, de kit érdekel, hisz fèlig szabadok vagyunk végre.

Bentebb érve a városba, Aggtelek kis utcáin vertük fel a környéket. Rogantunk lefele a meredek utcán sikítozvaaaa.

Séta közben rákezdtünk a jól ismert mondókára: "1; 2; 3; 4; 5; 6; 7; 8; 9; 10...egy bot, egy kalap, egy eeeseeernyő...ÉS: Előre , hátra, oldalt, VISSZA!"

Akkorra kezdtem is elfelejteni minden problémámat, mikor elém toppant az édes hármas.

Volt bennem egy olyan kéztetés, mi szerint egy-két embernek a pofàjába mondtam volna a véleményem. De inkább nem tettem, mert nagyon fáradt voltam és semmi kedvem nem volt a gyerekes veszekedésre.

Vissza értünk a szállásra, levetettem magam az ágyra, szívesen sírtam volna, csak úgy, okok nélkül, mégis minden okkal. Oké ez igen furán hangzik, de van valamennyi igazság, vagyis értelem mögötte. 

Elrohantunk fürdeni, közben Liza mondta, hogy Mónika a fiú mosdó, és azaz a szobánk előtt legyeskedik. Liza szemébe nézett és mintha nem is neki mondaná (de közben igen is nagyon is neki volt címezve) mondta a maga elviselhetetlen hangján: "Elzsibbadt a karom" Ezzel arra célozva, hogy mivel igen sok ideig karolkozva mentek, a karocskája nem bírta így bezsibbadt. Hogy oda ne rohanjak. Amikor ezt elmesélte Liza és Csilla kedvem támadt kirohonni a folyosóra, két Istenes pofonnal jutalmazni a szánalom elsődleges képviselőjét. 

Mit ne mondjak, nagyon kijárna neki, azért a sok dologért amit az évek során az én, és még sok más idegeivel és lelkével tett. Mindegy. (Vagyis valójában nem) A lányok lefogtak így egy kis csoki társaságában viszonylag lenyugodtam.

Lekapcsoltuk a villanyokat, betakarózva átültünk Liza ágyára és elkezdtünk beszélgetni.

Kicsit könnyìtett ez a beszélgetés szerintem mindenkin, rajtam az biztos, hogy igen.

Mikor már Szofi néni csendben megkért minket, hogy aludjunk el, a saját fekvő helyünket elfoglalva el is aludtunk.

Reggel fél nyolc körül keltem fel arra, hogy a mellettünk lévő szobában hangosan nevetnek az osztálytársaim. Egy ideig próbáltam nem foglalkozni a folyamatos beszédekkel, de egyszer hirtelen, fáradtan, kipattantam az ágyból, közben sántítva (be volt fáslizva a fájós bokám) bekopogtam a szomszéd szobába kissé dühösen.

Kinyitotottam az ajtót és nem tudom hogyan, nem rám vall, hogy hirtelen a hamgulatom végtelen kedvessé váljon dühösből,de akkor sikerült és kedvesen, halkan suttogtam nekik hogy szeretnénk aludni még ha lehet.

Ezzel vissza tántorogtam, véletlem magamra csapva az ajtót.

A többiek is próbáltak aludni. Egy nyegyed óráig szenvedtünk, mert a szomszéd szoba olyan lepcses csajokkal volt teli, akiket még puskával sem lehetne elhallgattatni; nehogy már azzal, hogy kedvesen szólok...hm.

Aztán felkeltünk, felöltöztünk, és kiviharzottunk a gyönörű füves térre, a játszótérre.

Egyből elfoglaltam a helyemet a hintázók felett. Mellém pedig Peti lógatta le a lábát, kishíján le is elett volna.

Beszélgettünk sokat. Lacival is egész elviselhető kapcsolatba kerültem. Aztán jöttek a "karolkozósok". Hm. Látványosan próbáltuk az arcukba mutatni, hogy nem tetszik a jelen létük.

A két lányt egy kissé megtánorította, duzzogva vissza mentek, Viktor viszont kitartóan ott maradt és próbált csendesen nyaggatni, megtudakolni miért vagyok vele ilyen. Nem értette! Itt kissé kiakadtam enyhén szólva. Vissza jöttek a "hölgyek" és magukkal ráncigálták az agyatlant.

Egyátalán nem puhított meg az a két gyönyörű zöld szempár mint általában amikor kisebb hülyeségért kicsit haragszom. Akkor nem. Kerültem is a tekintetét, az övét is, és mindenkiét . Elmentek. Mi ott maradtunk és egy pár idióta képet csináltunk.

Vissza mentünk a szállasra amikor értesítettek minket afelől, hogy "REGGELI!!!"

Felrohantunk, Liza dobott is egy hátast a betonon, az nap másodszorra. 

A reggelinél felvette a flegma stílust az a kis zöld szemes eszes is.

Nem mintha addig nem lett volna elég bunkó velem...hm.és mind össze viszonoztam neki a "kedvességet".

Reggeli után indultunk az első barlanghoz. Ami nem is volt messze, pontosabban közvetlen a szállás mellett.

Nagyon érdekes volt, valahogy sokáig Viktor mellé sodródtam. Néha váltottunk pár szót.

Utána elsétáltunk a másik barlanghoz is.

Az viszont már nagyon mély nyomot hagyott bennem.

Mármint nem is tudom. Egyszerűen kiakadtam. De nem volt furcsább a vissza útnál...

A barlangban szinte végig egymás mellett mentünk mikor egyszer hozzám is szólt eltérve a barlang szépsége témától: Te n vagy olyan harag tartó mint Lizy.

Válaszom pedig igen halkan: Eddig is mindig ilyen voltam. Csak nem tudok sokáig haragudni senkire. Kivételek persze vannak. De te konolyan mondtad, hogy nem tudod mi az ok a haragra? 

-Nem tudom. Komolyan. Nem értelek titeket, nem tudom mit rontottam el, de minden képpen tudni akarom.Te elmondanád?

-Öhöm..majd...

-Most.

-Mondom majd-határozottan válaszoltam-Tekintettel arra, hogy itt van mögöttünk az érintett személy is, nah meg ez senkinek sem a dolga csak a mienk. 

-Hát oké...

-Majd oda ülök melléd a buszon és elmagyarázom.

-Jó.

Aztán másról kezdtünk el beszélni.

Elérkeztübk a barlang utolsó megállási pontjához. Oda, ahol lekapcsolták az összes villanyt, és teljes sötétben voltunk. Ott álltam tisztes távolságban Viktortól és a többi fiútól mikor viccből mondtam, hogy félek a sötétben. Ès amikor lekapcsolódott az összes lámpa, Vikó átkarolt és magához húzott. Kb 2-3 percig, egészen a lámpákat fel nem kapcsolták.

Így átgondolva tényleg nagyon féltem. Olyankor elvesztettem volna az egyensúly érzékemet.

Kijutva a barlangból gyorsan ledaráltam mindent Vikónak, de csak annyit mondott: "értem"

Ez nem volt valami elég válasz...de..

Sokáig csak rajzolgattam szótlanul mellette. Ő meg énekelte a rádióban lejátszott zenéket. 

Ugye bár ez már a vissza út volt. Megálltunk egy benzinkúton. Ott kicsit arrébb mentünk, és megkérte hogy mondjam el mégegyszer. Szájába rágtam mindent, hogy felfogja.

Az én részemről bocsánatot kértem a viselkedésemért,de elvártam hogy kérjen bocsánatot ő is. Nah itt elkezdte terelni a témát.

Vagyis nem akart bocsánatot kérni.

Nem rég tudtam meg, hogy Liza köré gyűlt egy tömeg megkérdezni miért szomorú. Ő az osztály nagy részének sok mindent elmondtott.

Ott volt a tömegben az a fiú aki nyomul Lizyre. Erre m egkergette Vikót, hátba vágta a benzinkút mögött, megráncigálta és kérdőre vonta, hogy mitt merészelt.

Ezt én csak csütörtökön tudtam meg.

Na és akkor folytattuk az utat, Mind a ketten szótlanok voltunk, mögöttünk buliztak, ő betette a fülesét és csak nézett ki a fejéből, fejét kezei közé tette és látszott rajta, hogy a kiakadás határát átlépte.

Néha a szememhez emeltem a kezem, letörölni egy-egy kósza könnyet.

Gondolkoztam mindenen. De tényleg mindenen. Azon, hogy van e olyam dolog amit elrontottam. Igen van egy pár. De vannak dolgok amiket nem nagyon értek. 

Sok gondolkozàs és csendesség után Viktor megszólalt és elkezdtünk lelkizni. De csak halkan. Azaz csak ő beszèlt én meg meghallgattam. Este 9-10 között járhatott az idő amikor oda értünk a sulihoz. Szokásom, hogy mindenkitől elköszönök egy öleléssel. De azt már tudtam, hogy Vikó nem nagyon szereti ha a szülei előtt öleljük meg.

Én csak egy mosolyal elköszöntem de azt még láttam, hogy Móni rohant oda hozzá szinte sikítva, hogy elköszönjön. Láttam Vikó arcán, hogy majd ha piros hó esik akkor öleli vissza. De Móni csak szorongatta én meg megint éreztem azt a kiakadást.

Haza mentünk Anyummal és el is mentünk aludni.

Szerda és csütörtök még szünet volt.

Kicsit kipihentem magam az ágyban fetrengéssel meg kis tanulással. Megírtam ez előző bejegyzést és neki is fogtam egy dalszövegnek amit kértek a fiúk. De nem nagyon ment. Folyton kattogott az agyam valamitn Nem nagyon tudtam elterenli a figyelmemet.

Pénteken enyhült a kiakadásom, helyette szimplán csendben meg lettem sértve.

Vikóval beszéltünk, én hoztam össze mindent. Lizit is betoltam hogy megbeszéljük 3-an. 

Ő nem nagyon akart.

Szóval 3-an elmentünk megdumálni a dolgokat. Vagyis Viktornak az volt a bocsánat kérés ideje.

Bocsánatot kért. De ami rosszul esett, de nem nagyon mutattam, hogy ugyebár azt mondta, hogy neki mindenki egyformán barátja. Naa ja. El is hiszem. Akkor nem Lizának magyaràzott volna végig. Szinte úgy viselkedett mintha ott sem lettem volna. Csupán Lizyvel jól elvolt. Én meg csak álltam ott a földet nézve és majdnem elrohantam, gondolva mivel ennyire szartok rá, hogy én próbáltam tenni az össze veszés ellen nincs itt szükség rám.

De szerintem nem nagyon tettem jól hogy ott maradtam. Végül megszólaltam, hogy bocs de én is ott vagyok. csak a sokadik megszólalásomra reagáltak. Nah ez esett olyan nagyon rosszul. Persze nem jegyeztem meg neki rosszallásom.

Így vissza gondolva csodálkozom hogy nem akadtam ki.

Szóval ez volt az osztály kirándulás és az utó "munkálatok"... Mindenkinek további szép napot.

 Nos, nem ezt vártam. Teljesen máshogy képzeltem el, hogy milyen lesz ez a kirándulás.

Kimondottan fura és rossz, hogy mikor kimondom a véleményem, még én akadok ki, hogy nem kapok választ. Bonyolult, mégis egyszerű. Utálom, mikor azt hiszik egy egyszerű kislány vagyok. Utálom ha alábecsülnek.

Utálom, ha a véleményem olyan embert sem érdekel aki fontos nekem. Utálom ha úgy érzem nem szeretnek pedig azt mondják, kvázi hazudnak.

Ennyi? Sorolhatnám mi nem tetszik. Mert minden egy óriási esőzés, kisebb napsugarakkal, amik esetlek remény sugarak vagy örömök.

De soha nincs olyan, hogy minden a legnagyobb rendben legyen kívül is, belül is. Vannak akik jobban kimutatják, vannak akik kevésbé. De a bajok, problémák, bánatok, rossz érzèsek vagy akár az egyszerű érzések...mindig ott vannak.

Mindig.

Mosolyaghatok, írhatok akármilyen mosolygós smileyt, mert senki nem jön rà valójában mi az amitől legszívesebben a párnára borulva sírnék. 

Lehet, hogy ezt már egyszer-kétszer megfogalmaztam, de nem lehet elégszer mondani, hogy minden mondatnak, szónak, vesszőnek, pontnak, zárójelnek hatása van. Nem lehet tudni épp mivel bántasz meg valakit, mert nem tudhatod hol van a türelem határa. Mi van ha egy egyszerű nem köszönés az, ami megsértheti. Mert ugyebár mindenki elvárja, hogy egy kicsit is megtiszteljék egy kis figyelemmel. Vagy akármi...

Lehet, hogy nem jön rá az, aki mondjuk nem köszönt vissza, hogy megbántotta azt a valakit, a megbántott meg úgy gondolja "áh hagyjuk, nem olyan fontos".

De ha többször fordul elő, egyre jobban bántja meg, és egyre többször mondja: "áh, hagyjuk"

Egy idő után viszont senki tűrés határja nem bírja ki, és megjegyzi fájdalmát.

És itt van az a pont, amikor esetleg a megbántó személy nem vesz tudomást a gondról, a megbántottat ezzel darabokra törve. 

Ès akkor ezt az általánosságot szépen írjuk át az én problémámra.

Ami sokak szerint nekem soha sincs. Mert ugyebár én V.I.P. vagyok, bajok nélkül. Mindent megtudok egyből oldani. Ugye...?

Hát pont nem.

Miért van az, hogy így néha kiakadok, de mégis megtudok bocsájtani? Mért van nekem ilyen áldott, hülye lelkem, aki mindent minden baromnak megbocsájt?

Wáh.

A düh kitörés szépen, lassan, csendben egyre több könnyel árasztja el a szemem. Mert én ilyen rendes vagyok, hogy mindenkire egyenként pazarolok figyelmet és könny cseppet. 

Ez egyszerűen az, hogy túl hülye vagyok.

Ideje valamit ide is írni, nem csak a chat ablakba Németh Kevin elõugró fejéjéhez.xd
Szóval egykis beszámoló és hozzáfûzött gondolatok:
Hétvégém nem volt olyan stressz mentes, mert a facebookon a 7.@csoportban ment a veszekedés rendesen, Amit nem részleteznék,annyi a lényeg hogy kb ott volt mindenki hogy engem kikell csapni a csoportból.
Mindegy, nem kell vele törõdni, nyugodtan puffogjanak magukban. Kit érdekel?!
Hétfõn a pénteki felelés "gyümölcsét szakítottuk le" magyarán felléptünk. De persze ez sem ment felhõtlenül, mint átalában semmi sem.
6. óra kórus utolsó 10 perc: akik hétfõn járnak próbáraaradjanak ott, a többieknek spuri ebédelni.
De nem csak azokaradtak ott akik lefeleltek, hanem azok akik jártak ugyan próbára de pénteken beszartak nagyon és nem jöttek el. Tamás bá elkezdett velük ordítani, hogy mit gondolnak magukról.stb...
Aztán megkérdezte azokat akik lefeleltek: ki merjünk állni így is? Úgy hogy egy halom ember cserbenhagyta az énekkart?
A bátor igen szavatat gyõzött, bármi áron is, de mi kiállunk és ilyen kevés létszámmal is énekelünk.
Végül mikor próbaként a színpadra álltunk, Tamás bá megkérdezte a nézõ téren ülõ cserbenhagyókat, hogy ki tudja a darabot. Ketten jelentkeztek, azokat felengedte a színpadra feleltetés nélkül.
Megvoltak a fellépõk.
Természetesen, én az elsõ sor, altjában helyezkedtem el, mint világéletem össes szereplésén.
Azután ének jött még nekünk, Tamásbá valakit a színpadra felállö B-s után küldött, hogy meggondolta magát, óra után jöjjenek felelni.
Vissza jött a küldönc azzal, hogy az egyik lány inkább meggondolta magát és nem akar lefelelni.
Haza is ment.
De a másil B-s a 7. óra után ott állt az ajtó elõtt, megvárta míg kivunul az osztály aztán bement remegve õ is felelni.
Miután megebédeltünk hallottuk a hírt, hogy sikeresen lefelelt és felléphet. (meg egy hatodikos is úgy gondolta, hogy megpróbálja. Az egész kórusban egy hatodikos szerepelt. )
Beözönlöttünk tanszobára ebéd után, Vikóval, Lizával és Lucával bementünk a hátsó terembe tanulni, de abból nagyon nem lett más, mint lelkizés. :D
Nem bánom, legalább kicsit összébb kovácsolódunk, de a Szondi két apródja nem fog magától a fejünkbe menni.xd
16:00, az irányt a lányokkal a mosdó felé vettük, átöltöztünk a parasztblúzba és a miraculum szoknyába.
Elköszöntünk Vikó/Cula/Buksi-tól és felsprinteltünk a Miraculum terembe.
Mikor Tamás bá is szándékozott belépni a terembe elkezdtünk beénekelni. Egyszer csak elkezd a tanárúr az ask.fm-rõl dumálni. Elsõsorban az én lecseszésem akart lenni, hogy hogy gondolom hogy használok egy ilyen perverz dolgot. Már megbocsásson, de olyan szinten nincsen köze hozzám, olyan szinten nincs joga lekövetni....
Szánalmas, hogy az egész kórus elõtt tette ezt. Ami meg még nagyobb baromságra vall, hogy nem csak a kórus,hanem a két nyolcadik a mi hetedik osztályunkban is elõ hozta, keményen lecseszett. Kicsit kiakasztó amikor vissza hallom hogy máshol is ez a téma,az én ask.fm-emen mit merészelek moccanni.
 Szánalmas ahogy lekövet, és azt mondja, ezzel csak nekem akar jobbat. What? Akkor dik, hívjon oda magához és beszéljük meg, ne égessen ország-világ elõtt. -.-"
Hagyuuuuk.
A lényeg, hogy arany minõsítést kapott a kórus dicsérettel, diplomàval. Ez egy nagyon jó eredmény, mivel ez egy közèpiskolás kórus verseny volt és minket is úgy pontoztak mint a nagyobbakat.
A többi napon az hideg futkosott a hátamon, nah meg az ideg kiakasztott.
Azokat nem részletezném mindenki csak röhögne a bajaimon...
Rájöttem pár dologra,ami számomra sajnos girtelen sok információ. Sok. És fájdalmas, kikasztó.
Szerda tanszobán Kevin odaült mellém. Elvoltunk, összefirkálta a kémia füzetemet illatos filcek használatával.xd
Megmegrágcsálta a tea filtert amit csoda mód, de a zsebemben találtam.
Csütörtökön, mikor vége volt az óráknak rohantunk az ebédlõbe, Buksika az osztályterem elõtt monda nekem: Gyere a hátamra.
Én: Whaaat?
Õ: Gyere!
Felugrok, erre elkezd rohadt gyorsan rohanni. Az udvaron is keresztül futott velem. xd Aztán az ajtóban letett. xD Tanszobán, Culámmal tanultam (Vikó csak így becézem, de hallgat a Buksira isxd) aztán amikor kiment a tanár elkísértem a buszhoz. Nem a legközelebb van, kb 5 perc sèta. Vártunk egy ideig a buszra, de elkezdett csöpögni az esõ ezért gyorsan nagy ölelés, elköszönés, sprint vissza a suliba. Nos pont úgy sikeredett vissza érnem, hogy elértem a fuvola órámat is és a tanár se vette észre 10 perces elszublimálásomat.
Pénteken elmaradt a kórus, így nagyon hamar haza is mehettem.
De jó volt a nap, mert nem voltak egy csomóan, többek között Lacika sem, mert néptánc versenyre mentek. Angol órán belép a tanár: Hol van Lacika?
Ma nincsen.
És a tanárnõ szószerint ugrált örömében.
Szombaton mentem Lizushoz kutyàzni.

Persze egybõl mikor felmentünk a szobába: mi a wifi jelszó?
Nagyon sokat kutyáztunk. Kis 4 hónapos németjuhász kölyök. Nagyon culaaa. :3
Busszal voltam, vissza fele egyedül mentem és unatkozásomban Kevinnel, Vikóval, Petivel, Lizussal való beszélgetéseimet olvastam vissza mivel netem az nincsen.
Haza jöttem és elterültem az ágyon közben beszélgettem a facebookon.

Egyszerûen sehogy nemtl tudom magam kipihenni, mindig valami bajom van. Nemakarommmm...