Heeeyyooo! :D
Nos már egy ideje nem jelentkeztem és nem fárasztottam senkit az írásaimmal.
Ebben az az érdekes, hogy tényleg, full nem beszéltem senkivel az elmúlt hetekben, max egy-két szót azt is facebookon vagy twitterren. Ez annyit jelent, hogy eléggé elfoglaltam magam az olvasgatással és alvással, és még így is hulla fáradt vagyok, amikor elalszom este. És az is lefáraszt, amikor szándékozom lemenni enni.
Jah, igen. Kissé csökkent a víz és étel bevitelem ami kicsit aggaszt. De tényleg nincs étvágyam! o.O" Bár a mostani helyzet az még mindig jobb mint ami két-három hete volt. Az volt, hogy konkrétan naponta 1 szelet kenyér ment le a torkomon. It's very interesting...
Ami még lefáraszt, az az, hogyha az elkövetkezendő tanévre gondolok.
Egyszerűen görcsbe rándul a gyomrom a gondolatokon.
Először is a továbbtanulás jut eszembe. Határozottan tudom, hogy mit hogyan szeretnék az életemben. Mégis néha belém bújik az a gondolat, hogy mekkora egy hülye vagyok, aki tehetségtelen, tutyi-mutyi, lusta, nem képes az álmai beteljesítésére, idegesítő, túl álmodozó. És ezekből adódóan fél a pofára esésétől. Azt pedig nem akarom.
Tudom is, meg nem is, hogy mire szeretnék vállalkozni. Ha elmegyek a szakközépiskolába magánének szakra, kvázi szolfézsszakra, egyenlő lenne egy hasba szúrással, egy öngyilkossággal, hiszen nem tudhatom, hogy bírni fogom e azt amire vállalkozok. Ha viszont megfutamodom és gimibe megyek akkor kevés lesz az esélye annak, miszerint Ének diplomával a konzervatórium után mehessek az Óvónőképzőre, hogy aztán egy zenei óvodát nyithassak.Tudjátok mi a vicc az egészben? Hogy ez nem csupán csak egy hirtelen jött ötlet, hanem már egy 7 éves álom, aminek a komolyságát csak hetedik év végén fogtam fel. Kvázi ha azt mondom, hogy nem megyek szakiba és utána a konziba, akkor ez a dolog hopp, elillan. Ha megfutamodok az mások szerint tehetségemnek búcsút mondhatok.
Hahh, csak velem az a baj, hogy elképzelek valamit és az utolsó pillanatban valahogy azt mondom, hogy bocs de nem vagyok erre kész.
Pedig én összességében egy igen talpra esett, határozott ember vagyok. És mégis a legnagyobb, legfontosabb dolgok miatt mondja fel a szolgálatot a gondolkozásom.
Mindig akkor merül fel bennem: Vajon jól cselekszem? Tényleg ezt akarom? Nem rontom el ezzel az életem? Mi van, hogyha ezzel teljesen fuccsba megy valami majd a jövő folyamán?
A jó lelkiismeretem azt mondja folytassam, a "másik" - akit nem neveznék mindenféleképpen rossznak - azt mondja, hogy inkább hagyjad, van még ezerféle dolog amiben kis gyakorlással és tanulással többre viheted és jobbad fogod élvezni.
És akkor ilyenkor megfogalmazódik bennem a válasz: hagyjon mindenki békén, én semmire nem vagyok képes, tehetségtelen vagyok, senki nem támogat, félek mindentől, elfogom rontani, inkább hagyjuk a fenébe a dolgot, majd mást fogok csinálni.
A nagy francokat!
És igen, itt jön a veszekedés magammal, hogy megéri e hogy kb 26 évesen kerüljek ki az iskola padból úgy, hogy szét tanultam magam és totálisan tropára mentek az idegeim. És ezért cserébe nem is biztos, hogy sikerülni fog akárhova elhelyezkednem. Kinek kéne egy 26 éves csaj zenei diplomával óvónői képzéssel?
Mi van, hogyha gimibe mentem volna, nyelvvizsgám lenne és érettségim és egy normális állásom kb 20 évesen. Mert ne lennék sehova se úgymond "túlképzett". Nem lennének meg azok az igényeim, mint pl a zene és a gyerekek.
Ezt úgy értem, hogy mondjuk anyámmal is előfordult, hogy elküldték valahonnan, mert túlképzett. Miva'?
Szóval ezzel arra akartam kilyukadni, hogy a továbbtanulás számomra egy nagyon érdekes téma, és mindig halálra idegelem magam rajta.
Másodszor pedig az osztályközösségre gondolva kezd el remegni a kezem.
Júliusban a pofámba lett vágva Peti által, hogy engem mindenki utál, egy hisztis picsának gondolnak, aki hazudik és dühkitörései vannak. Hahh >.<" Hogy változásra szorulok az elviselhetetlenségem miatt.
He'? Mi van? Nem nagyon vágom, hogy mi bajuk, jaaah, hogy mindenhol ott vagyok? Tessék. Ezen változtathatunk, lássuk hova megy az osztály, hogyha végképp kiszállok mindenből. Nem csinálok semmit, nem veszem le a felelősséget a gyenge kis vállukról a drága kis osztálytársaimnak. Nem fogom megvédeni őket az "ellenséges" osztályok támadásaitól, nem fogok senkit se kihúzni a szarból, ne fogok intézkedni, hogy jobb legyen valakinek, nem fogok senkihez odamenni, hogy megvigasztaljam a lelkecskéjét mert épp valaki belegázolt, és mert én egy kicseszett jó fej és törődő ember vagyok.
Ez nem túlzás, mert csomó mindenki lelkikéjét én ápolgatom, csupán csak mert törődöm velük. Akiket nem szeretek elkerülöm, megpróbálok nem bajt csinálni. Ez volt hetedikben. Hát basszus, ha ez valakinek nem tetszett - márpedig Petike elmondása szerint senkinek sem (-.-") - akkor most már el kell mondanom, hogy nem csinálok semmit, abba reményeim szerint nem köthetnek bele. Vagy éppenséggel az lesz a bajuk, hogy nem vállal más felelősséget helyettük.
Nos, ez igen érdekes év lesz.
Oh és igen, megpróbálok tanulni. Megpróbálom nem azzal tölteni a 10 perces szünetet, hogy leszarom, hogy mi történik körülöttem, vagy beszállok a tolltartó harcba.
Inkább beszélgetek vagy elzárkózom. Nem akarok benne lenni semmibe. Elegem van, hogy 7 éven keresztül végig én voltam az, akit lehetett bántani, hátba szúrni, átverni, akinek lehetett hazudni, és még így is naivan megtudott bocsájtani. Hát elnézést, de kissé elegem lett. Hangsúlyozom: "kissé".
Lehet, hogy semmi értelme rágódni a dolgokon, amelyek a múltban történtek, de nem hagy nyugodni az a tudat, hogy mit gondolnak rólam a hátam mögött. Nevetséges, hogy másoknak mindig azt tanácsoltam, hogy ne foglalkozzon mások véleményével, arra figyeljen amije van, nem amije nincs. Hogy mindig a meglévő értékekre figyeljen, ne érdekelje más, csak azok akik szeretik. Mindigf én vigasztaltam meg egyeseket ezekkel a gondolatokkal, amikre hosszabb filózás és álomba sírás után jutottam. De én? Nehogy már tudjam használni...
Folyamatosan pofára esek. Megszületett eme nagyon okos döntésem, miszerint kész, doszt, ennyi, vége, befejeztem. Rájöttem, (erre kicsit rásegített Kevin "naiv hülye vagy" figyelmeztetése amolyan "énmegmondtam" módon) hogy a saját életemmel kell törődnöm, mert az a biztos, túl sok időt és energiát vesz el ez tőlem, hogy csak úgy elpazaroljam röpke életemből. Mert azok a dolgok amiket megteszek másokkal soha a rohadd életben nem fognak megtérülni. Semmi értelme áldozatot hozni és időt pazarolni olyan emberekre akiktől cserébe csak rossz szájízzel tudok majd vissza gondolni erre az időszakra, és mindig az motoszkál a fejemben, hogy mekkora egy 'naiv hülye' vagyok, hogy nem építettem magam köré egy falat, aminek a belső részébe csak az igazán fontos embereket engedtem be. Igen, azt kéne. Egy áttörhetetlen fal körém és a számomra fontos és megbízható emberek köré. Vaskapuval védve. Akkor legalább semmi bajom nem lehet. Elegem van, nem lehet elégszer mondani.
Szóóóóval ettől az igen hosszan kifejtett témától is idegrohamot kapok.
Szerintem ezzel a kissé depressziós, önbizalom hiányos bejegyzés után kissé lejjebb veszem az ujjaim tördelését.
Széééééép napot kívánok:
D.e.k.o.
