Azóta kicsit felejtve lett minden. Én persze mint mindig semmit nem felejtettem, bár megbocsájtottam mindent. Hogy lehetek ilyen naiv és jó lelkű. Jó ez hülyén hangzik de igaz. Sajnos ez egy rohadt rossz tulajdonságom hogy mindenkinek megbocsájtok. Nem szólok semmit, csupán megmarad bennem az amit tett, mondott.
Azt gondolom erről, hogy nagyon nem előnyös számomra. Ha pedig soha nem bocsájtanék meg senkinek nem lennének barátaim. Mert ugyebár mindenki követ el hibát. Többek között én is.
Csak az a kiakasztó amikor azt hiszik, hogy robot vagyok akinek nincs szíve, vagy csak egyszerűen nekem kőből van, így nincsenek érzéseim. Tanárok, felnőttek, osztálytársak, ismerősök, szülők is ebben a hitben élnek. Nem mind, de igen nagy részük. És ez nagyon nyomasztó.
Csodálkozok azon, hogy egyre több kirohanásom, kiakadásom, sírásom van...De igen egyszerű rá a magyarázat. Én is emberből vagyok, nekem is vannak érzéseim. Kvázi nem tudok mindent, tökéletesen, azonnal megcsinálni.Ahogy azt SENKI a világon nem tud.
Ugye milyen érdekes?! [szarkazmus tábla villog]
Ne várjon el tőlem senki világ megváltást 13évesen. Mert én még gyerek vagyok. Igen. Az.
A tanárok is végre rohadtul felfoghatnák, hogy nem egy rohadt robot vagyok rohadtul hiányzó érzésekkel.
Waaa. Bele őrülök.
Az osztálytársak is végre elfogathatnák, hogy nem vagyok olyan mint ők, más dolgok foglalkoztatnak, máshogy gondolkodom, más vagyok. Mert persze senki nem egyforma. Senki.
Elfogadhatnák, hogy nem tudok mindig mindenki elvárásának megfelelni. Mert én sem várom el mindenkitől, hogy maximálisan velem törődjenek és imádjanak. Nem várom el.
A barátaimtól viszont elvárom, attól a 3-4 embertől, hogy amikor látják hogy lelkileg mindjárt darabokban vagyok, akkor foglalkozzanak velem, támogassanak, és mutassák ki hogy szeretnek. Mert én akinek csak tudom szeretetet adok. De komolyan. Ha valakinek kell valami kis szeretet, oda megyek jól megölelgetem, hogy lássa: szeretet is van ebben az elcseszettségben.
Olyankor látom rajtuk, hogy jól esett nekik, és mosolyognak. Ennél jobb már nem is lehet. Vagy az is van, hogy nem én megyek hanem állok a teremben, random oda jönnek hozzám, megölelgetnek, vissza ölelgetek és azt mondják: Köszönöm,erre szükségem volt.
Csak hogy pont nekem kever le egy nagy pofont az élet azzal, hogy amikor szomorú vagyok, vagy épp nem, akkor is csak a mellettem lévőkkel foglalkoznak. Rám meg szarik mindenki. Ami rosszul esik igazán az egészben, hogy azok csinálják ezt velem akiket legjobb barátaimnak hívok.
Csak ez a dolog ad egy okot arra, hogy elgondolkodjak: Igaz barátok?
De a fenébe is. Csak ők vannak nekem. Vagy nem is tudom. Olyan rohadt bizonytalan vagyok mindennel szemben.
Azt gondolom erről, hogy nagyon nem előnyös számomra. Ha pedig soha nem bocsájtanék meg senkinek nem lennének barátaim. Mert ugyebár mindenki követ el hibát. Többek között én is.
Csak az a kiakasztó amikor azt hiszik, hogy robot vagyok akinek nincs szíve, vagy csak egyszerűen nekem kőből van, így nincsenek érzéseim. Tanárok, felnőttek, osztálytársak, ismerősök, szülők is ebben a hitben élnek. Nem mind, de igen nagy részük. És ez nagyon nyomasztó.
Csodálkozok azon, hogy egyre több kirohanásom, kiakadásom, sírásom van...De igen egyszerű rá a magyarázat. Én is emberből vagyok, nekem is vannak érzéseim. Kvázi nem tudok mindent, tökéletesen, azonnal megcsinálni.Ahogy azt SENKI a világon nem tud.
Ugye milyen érdekes?! [szarkazmus tábla villog]
Ne várjon el tőlem senki világ megváltást 13évesen. Mert én még gyerek vagyok. Igen. Az.
A tanárok is végre rohadtul felfoghatnák, hogy nem egy rohadt robot vagyok rohadtul hiányzó érzésekkel.
Waaa. Bele őrülök.
Az osztálytársak is végre elfogathatnák, hogy nem vagyok olyan mint ők, más dolgok foglalkoztatnak, máshogy gondolkodom, más vagyok. Mert persze senki nem egyforma. Senki.
Elfogadhatnák, hogy nem tudok mindig mindenki elvárásának megfelelni. Mert én sem várom el mindenkitől, hogy maximálisan velem törődjenek és imádjanak. Nem várom el.
A barátaimtól viszont elvárom, attól a 3-4 embertől, hogy amikor látják hogy lelkileg mindjárt darabokban vagyok, akkor foglalkozzanak velem, támogassanak, és mutassák ki hogy szeretnek. Mert én akinek csak tudom szeretetet adok. De komolyan. Ha valakinek kell valami kis szeretet, oda megyek jól megölelgetem, hogy lássa: szeretet is van ebben az elcseszettségben.
Olyankor látom rajtuk, hogy jól esett nekik, és mosolyognak. Ennél jobb már nem is lehet. Vagy az is van, hogy nem én megyek hanem állok a teremben, random oda jönnek hozzám, megölelgetnek, vissza ölelgetek és azt mondják: Köszönöm,erre szükségem volt.
Csak hogy pont nekem kever le egy nagy pofont az élet azzal, hogy amikor szomorú vagyok, vagy épp nem, akkor is csak a mellettem lévőkkel foglalkoznak. Rám meg szarik mindenki. Ami rosszul esik igazán az egészben, hogy azok csinálják ezt velem akiket legjobb barátaimnak hívok.
Csak ez a dolog ad egy okot arra, hogy elgondolkodjak: Igaz barátok?
De a fenébe is. Csak ők vannak nekem. Vagy nem is tudom. Olyan rohadt bizonytalan vagyok mindennel szemben.
Nos, nem ezt vártam. Teljesen máshogy képzeltem el, hogy milyen lesz ez a kirándulás.