Szívesen mennèk néha oda emberekhez lekiabálni a fejüket, hogy rohatul nem vicces az amit mondtak. Hogy nagyon nincs kedvem hozzájuk, hogy menjenek a fenébe,hogy viselkedjenek normálisabban.
Ezek ellenében én folyamatosan hülyülök, folyamatosan rosszalkodok, és ugyan olyan elviselhetetlen vagyok mint ők.
De én legalább ha rám szólnak vissza àllok a normális formába.Tanszobán mellettem Liziék verekednek, sikítoznak és mindjárt le löknek a saját székemről. "Csunya néni!!"
Meg Dávid ide szól nekem: -Apuuuu! A csunya néni rám nézett!!! Waaaaa! Segíts!
-Jól van kislányom. Hé tee! Rá néztél a kislányomra?! Hm?Igen? -vettem én is a viccet. Aztán beviharzottam a hátsó terembe. Hanna egy kicsivel késöbb utánam. Beszélgettünk.
Ő is Kevin egy barátja.
És mostanság, mióta barátnője van, nem ír.
Július 17-e óta minden nap beszéltünk. Minden nap.
Mindig ott voltam neki segíteni.
Erre...nagyon köszönöm.
Szoros barátság alakult ki. Vagy legalább is én azt hittem. De elnézve az utóbbi napokat, gondolkodva rajtuk csupán csak azért bocsátottam meg neki mindenért mert nem tudok olyan emberekre haragudni akiket szeretek, Daniella, Vikó, Liza, Peti....Kevin...stb.
Szóval mivel én egy ilyen nagyon-nagyon áldott jó szivű ember vagyok nem tudok nem meg bocsájtani annak akit szeretek! A rohadt életbe is. Hogy lehetek ekkora barom?
Mert én persze mindent feltudok dolgozni. De rájöttem mindenre. Kevinnek ott van az a kismillió barátja. Én meg csak maradok örökre az a kis szőke, hisztis, éretlen akit a nyolcadig utál.
Persze elképzelhető, hogy mindent csak dühből írok le...vagy nem. Egyszerűen nem akarok senkinek se fájdalmat okozni. De nekem természetesen akárki tud. Waah. Kissé eluralkodik bennem az az érzés, hogy már nem birok semmit tovább. De aztán nem adom fel, csupán csak írok egy dalszöveget, vagy elkezdek fuvolázni, énekelni. Lehiggadok. Igen. Ez a "varázs szer".
Írhatok akármilyen kisregényt, akármilyen hosszút...de úgyis csak arra mennék vele mint amerre ez szobor szokott menni. A rohadt nagy Semmibe! Le se szarja, konkrétan átnéz azon, hogy aggódok érte.
Elakad a szavam. Elküldtem a levelet.
Nem is tudom mit vártam. Nem merek rá kattintani, tudom hogy csak a kifogás áll benne. Vagy nem. "ne most!"
Akkor mikor? Időpontot fogok kérni. Ha nem mondja el mi a baja,soha nem fogok tudni leszállni róla. Soha, ha nem tudom mi az oka a folymatos "visszautasításának".
Írtam mèg egyet. Nost nem nagyon számítottam arra, hogy a következő pillanatban remegegő kézzel nyitom meg az üzenetet és olvasom el. Amiket írt egyszerűen azt váltották ki belőlem, hogy elkezdek zokogni, lezárom a telefont és az ágy másik végébe hajítom. Párnámra hajtva a fejem konkrétan álomba sírtam magam. A héten már harmadszor.
Másnap nekem nem kellett suliba mennem, helyette a régi matek tanáromnak mente segíteni egy matek verseny előkészületeiben.
De ebben a bejegyzésben nem erről számolok be. :)
Reggel felkelve megláttam, hogy este hagyott még bocsánat kérő üzeneteket hajnali kettőkor is. Ettől kicsit mosolyra húzódott a szám. Persze írtam vissza neki, hogy nem haragszom.
Márpedig nagyon is. Igen. Haragszom, de nem tudok sokáig igazán. Egy idő után (lehet ez akár egyetlen egy nap) elkezd hiányozni az akire haragszom és akaratlanul is, de leírom mit gondolok.
Mert muszáj tájékoztatni, hogy nem jó ez. De persze nem facebookon kéne mindent megvitatni.
De mikor máskor?
Kismillió barát mellett èn eltörpülök. Nem vehetem fel a képletesen érthető "versenyt" ami a barátságért folyik. Hisz igaz, tényleg csak egy kis szőke, 13 éves lány vagyok, akit mindenki utál az aktívságáért, a kitartásáért, az önvédelméért, magáért az jelenlétéért.
Ez van. Nem nagyon tehetek ellenük semmit.
Èn ilyen vagyok. Van akinek tetszik, van akinek nem..Csak nem fogom magamam emészteni a miatt, mert egy nyolcadikor beszólt. Dehogy.
Csak nem fogom tűrni a megaláztatást, beszólogatást. Vissza szólok, onnantól elakad a szavuk, a becsületem meg meg van védve. Ergo, nem fogok olyan lenni aki kis ártatlanka akit akárki akárhogyan irányíthat. Néha hallom egyes NAGY (a fenéket nagy) nyolcadikostól, hogy fogjam be a pofámat mert kicsi vagyok, ne merjek beszólni egy nagyobbnak. De hát könyörgöm...egy év oda vagy vissza annyira nem számít, attól még hogy kemény egy évvel hamarabb született engem rohadtul nem hat meg.
De nem is ez a lényeg. A becsületem megvédése.
Érdekes...ezt a bejegyzést több időben írom meg. Elkezdtem Csütörtökön....és ki tudja mikor érek a vègére. Közben folyamatosan történik minden, vàltozik a hangulatom, változik a hozzá állásom.
A jelenlegi eseményeknek köszönhetően így írnám le a lelki állapotomat: "Bocsánat. Bocsánat és bocsánat! De kishíján kiugrik a szivem a helyéről, már a torkomban dobog, erős késztetést érzek arra, hogy kihajítsam a telefont az ablakon!" + Arra is erős késztetést érzek, hogy elsírjam magam. Igen, hogy remegő kézzel, könnyes szemekkel hüppögjek, miközben a könnyeimet látványosan megvilágítja az égő sor ami a falamon lóg már ki tufja mióta.
Becsukódik az ablak, sötét van, a lámpát is lekapcsoltam és a becsukással egy pillanatban eltűnik az a nyugtató tücsök ciripelés,távoli kutya ugatás, langyos szellő, halk suhogás. Ez mind eltűnik. Helyette mindent át vesz a megőrítő csend. Csend, amit aki a körülöttem van ritkán tapasztal. De valójában szeretem a csöndet. Ha egyedül vagyok. Most is egyedül vagyok, mégis kínos. Mégis zavaró. Egyszerűen az idegesítő csend, miközben minden egyes gondolat egy könny cseppként tör a felszínre, vagy egy hatalmas,sokat mondó sóhajként.
Nem jó. Nem tetszik. Szívesebben ülnék jelenleg egy föci órán, miközben elmélkedem a földrajc Fuck logic-ában. Pl: Földünk Legnagyobb TAVA: Kaszpi-TENGER. És ilyenkor össze nézek padtársammal, a valaha ismert legjobb lelkű barátommal, tudván hogy a másik mire gondol, ekkor megszólalva: -What?!
Igen. Szívesebben nevetnék és szólogatnék be, érezve azt a kicsi kis nyugalmat mely egyszerre a rosszalkodó, kamaszodás is. Azt a hogy egy boldog pillanatnak lehetek részese, mely abban nyilvánul meg, hogy féktelenül nevetünk az óra közepén. De ez a nevetés azok számára akik igazán ismernek nem az önfeledt, igazi boldogságot jelenti, érzik és látják, hogy mind ez azért van, mert tegnap, tegnapelőtt, azelőtt....sírva aludtam el....azért mert rájöttem dolgokra, rájöttem. Igen. Gondolkoztam. Sok mindenen. Pl mi lett volna, ha annak a bizonyos lánynak 2013. július. 17-én azt mondom: -Bocs de inkább haza megyek. De nem mentem. Vele mentem. Megismerkedtem valakivel aki elég nagy helynek lett tulajdonosa az életemben. De ő ezt észre sem veszi. Persze nem kell mindjárt rossza gonolni. Csupán olyannyira megszerettem,hogy attól is halálosam kiakadok, ha a folyosón nem veszi észre hogy ott kajabálok neki hogy "Szijaaaaaaa!!!"
Gondolkoztam azon, hogy vajon mi lett volna, ha megyek a saját fejem után és nem kezdek el változni és külsőmmel is olyanná válni mint belül.Így hogy valami elfogadható ruházatom van, egy kevéske sminkel értelmesebb arcom, elfogadhatónak titulál mindenki. De itt igazából nem arról van szó, hony megfelelési kényszerem van másoknak, inkább azt mondnám hogy: MAGAMNAK.
Igen. Magamnak akarok megfeleni.
Elgondolkodtam azon, hogy minek vagyok èn ilyen, miért ilyen a természtem, miért VAGYOK.
Ezekkel a gondolatokkal kicsit tisztáztam a fejem. Kicsit könnyebbnek találtam magam. Így tudtam alaudni. Âlmomban minden eltűnt. Reggel pedig csupán az üzenetek emlékeztettek az estére.
Mivel egy hét is eltelt azóta mióta megkezdtem ezt a bejegyzést kicsit fakultak a dolgok. De sebaj.
Megpróbálom felidézni:
Szóval a hétvégén sem nagyon kaptam válaszokat. Amikor aztán szomaton random rámírt, csupám egy youtubeos videót akart velemegosztani. Viszont elkezdtünk beszélgetni. Hétvégén kicsit vissza állt a régebbi dolog. Hát...vagyis nem annyira. Utálom amikor érzem a beszélgetés közben a feszültséget, hogy valami van amit nem mondunk el egymásnak és ez nagyon zavaró tud lenni. Nem az van mint egy hónapja, hogy szakadok a röhögéstől sokszor.
És ez kissé rossz érzés.
Valamelyik nap, asszem hétfőn megbeszéltük, hogy ezt már ledumáljuk rendesen, 4 szem közt.
Kedden tanszobán.
Találkoztam vele ebédlőből kijövet. Oda szólt, hogy nem biztos hogy tud ma velem beszélni. Ez sziven ütött. Nagyon rosszul esett. Válaszoltam neki egy hangos Kérlek-et.
Tanszobán csak nem jön...Mikor már feladtam hogy várjam, elkezdtem a többiekkel beszélgetni, ő pedig arra lépett be, hogy nevetek mint a fene.
Persze mivel elég feltünő az ő jelenléte, megláttam a barátnőjét az oldalán. Kicsit elszontyolodtam. Kezdtem azt hinni hogy az őszinte, NÈGY szem közti beszélgetésnek annyi.
Mivel megijedtek a nevetéstől mosolyogva kihátráltak az ajtón. Egy kis hezitálás után nyomukba eredtem. Kevin közölte a lányal finoman, hogy most beszélni valónk van. Ő bement az osztályba, mi meg a folyosón maradtunk. Megegyeztünk hogy kimegyünk az udvarra. Ott jobb.
Míg kimentünk elmeséltem neki a napi "élményeket".
Amik abból áltak, hogy a fiú banda fele fogta magát és a lábamnál fogva végig húztak a folyosón, onnan be a fiú mosdóba. Bezártak egy fülkébe és jöttek még 6-an be mellém. Nos...Megpróbáltam védeni magam, de a csikit meg a tapit nem tudtam teljesen kitéríteni. Annyiszor hangzott el a számból a: "Légy szives" "Kérlek szépen" szavak hogy magamon is meglepődtem. De nem jörr be az illedelmes,kedves kérés.
Mindegy. Hagyjuk.
Szóval vissza térve: Az udvaron leültünk egy padra. Ő pedig bele is vágott a közepébe.
Kiderült, hogy az az ok, amiért elkezdet flegmáskodni, bunkóskodni,az az, hogy a 8. évfolyamon az a téma, hogy én szerelmes vagyok Kevinbe, és elakarom venni attól a lánytól aki a barátnője. A 8. azt hiszi, hogy mind az amit eddig tettem az nyomulás volt. Mondta, hogy persze ő tudja, hogy nem én tehetek róla, tudja, hogy nem igaz semmi, hogy én ilyen vagyok, hogy én akiket barátaimnak tekintek azokat mindennél jobban szeretek.
Mosolyogtam és egyben meg is döbbentem az elhangzottak miatt. Mind ezen dolgokról én semmit nem tudtam. Semmit. A nyolcadikosok fő témája én lennék? Fantasztikus.
Aztán Kevin folytatta a beszámolót. Elmesélte, hogy nem volt nete szar volt a gépe meg egyebek. Aztán azt is mondta, hogy ma azért nem jött volna, mert ráesett a kezére, és szerinte el is tört. Csak sajnálkozóan nézetem rá, de nagyon hálás voltam, hogy ez ellenére is eljött és beszélt velem. Aztán megkérdezte hogy miért vagyok még tanszobán. Én meg unottan feleltem:- Fuvola
-Mikor kezdődik?
-15:30.
Ránézett az órára és tájékoztatott, hogy mindjárt annyi.
-Felkísérsz?
-Persze.-mosolygott, és ez nagyon jól esett.
Felsétáltunk, természetesen jött a barátnője is.Ami annyiból volt kicsit kínos, hogy amikor bementem volna a terembe, oda mentem megölelni. Gyorsan vissza is ölet ami meg is lepett aztán elkezdte dörzsölni a hátam. Mosolyogva mentem a kínzásra, vagyis fuvolára, ugyanis nem nagyon komálom azt a darabot amit kaptam. Gyors, nehéz, szekvenciás, hajlításos stb...És rendkívül hangos.
De nagyon örültem, hogy megbeszéltük Kevinnel a szituációt.
Igen. Ez jól esett.
Utàna, esténként beszélgettünk. Kiderült, hogy sokáig, miközben beszéltünk, benn ült a kórházban, várta hogy begipszeljék a csuklóját.
Kicsit depizik egy kört,hogy fáj a keze, mindig. Én meg persze sajnálom, hisz nem vagyok kárörvendő senkivel sem szemben.
Pénteken fuvola vizsga után ki mentem a kisudvarra még mindig a comb középig érő csipke ruhámban. Persze azonnal át vettem a fekete torna cipőmet így valahogy elviselhetően néztem ki. Ez az én sílusom. xd
A többiekhet beálltam kicsit röpizni. Nem az én sportom. Bár nincs egy sport se amiben akárhogyan is jól teljesítenék.
Nem szeretem a sportokat. Inkább ülök az ágyban és írok meg olvasok.
Az inkább én vagyok. Bàr azt sem mondanám hogy nem én vagyok az akit mindenki arról ismer, hogy folyamatosan a városba bringával közlekedik.
Igen én vagyok az, aki mindenkit kísér, közben a bicaj ott van.
Nah a lényeg hogy nem vagyok az aki csak otthon ül. Viszont vissza térve az eredeti témához: Röpiztünk, közben folyamatosan azt láttuk hogy rohangászik az udvaron keresztűl a 8. évfolyam legszebb párja. Egyből szembe tűnt hogy drága Kevinkének nincs belőve az a tökéletes haja. Atyaúristen. Szegény. megtudakoltam, hogy mi van azzal a tökéletes hajkoronával. De csak a sokadik faggatózásra válaszolt. Szegénykém mivel egyik keze gipszben nem tudja bevaxolni.
Remélem érezni lehetett az iróniát.
Szóval sokat futottak el előttünk. Én meg a végére mikor Szofi néni haza küldött minket, hogy elkísérem Hannát az Àrpád városba.
Utána haza.
Nem tudom mi okból de amikor haza értem kissé elfogott a sírhatnék mikor fáradtan bedőltem az ágyba.
Sikerült az nap 10-kor elalaludni. És egyhuzamba aludtam 11 órát. Soha nem volt szerintem ilyen mert mindig felriadok valamire. Vagy csak az álmot nem birom és feleklek hogy legyen vége. Ilyen vagyok.
Lementem reggelizni aztán egész nap ki sem léptem az ágyamból. Aludtam és olvastam.
Egyszerűen nem volt kedvem mozogni. Kifárasztott az is, amikor megkellett mozdulnom mert elzsibbadt a nyakam.
Észre sem vettem hogy már este 8 van. A bátyám hangosan morogja az ajtóban hogy el kell menni fürdeni. Tőlem meg csak egy halk nyögés hallatszik amit a dolog nemtetszéséért adtam ki magamból.
Elszaladt az az egy nap amit elaludtam.
Elrepült ez az 1 hónap amit beszélgetések nélkül töltöttem.
És igen. Elszállt az az egy hét ami alatt nehezen, néha sírva, néha remegve de megírtam ezt.
Sziasztok. Jó éjt.
