Dóri egy katasztrofális osztályban

Leülök hátul a megszokott széna maszlagba. Még nincs korom sötét, de azért nem látok nagyon semmit. xd
(logikus nemigaz?xd)
Gondolkozok. Minden egyegyet kivonok a gondolatomból csak egy dolog van benne. Elkezdek nevetni:Haha, magammal vitatkozok.
Így is volt. Szószerint vitatkoztam önmagammal.
Min? Az érzéseimen amiket nem vallok be magamnak pedig tudom hogy vannak. A gondolataimról. Kezdem azt hinni összeroppantam. -Rájöttem- mondom szép lassan-rájöttem mi az egyik gond a százezerbõl. Elfolytom az érzéseim, gondolataim, szégyelem magamat magam elõtt. - befejezve a hangos gondolkodást elkezdtek jönni belõlem az õszinte szavak. Még szerencse, hogy a szomszéd kutya se hallotta. Mert csak addig jutottam hogy én tudjak magamról, más nem tudhatja. Olyanokra jöttem rá amik egyszerûen nem hihetõek magam számára sem... soha. senki. nem.

Kilépek az ajtón a kutyatáppal teli vödörrel a kezemben. Hirtelen megcsap a hideg, az erõs szél. De nen bánom, kócolja csak a hajamat. Beadom a tápot a kutyusomnak aztán elkezdek a hátsó, óriási kiderjedésû telekrész felé menni, miközben szép folyamatosan távolodok el a kültéri lámpa fényétõl. Sötét van. A gyönyörû fél hold világít és a csillagok. Meg persze egy két tanyáról ide ellátszik a lámpafény. De összességében gyönyörû sötét van. Lépkedek a vizes füvön ami szinte olyan mint valami puha szõnyeg. Megállok. Nézek felfelé és élevezem ahogy az erõs hideg szél fujja a hajamat szanaszét. Közben a hideget teljesen el is felejtem. Lépkedek tovább, valamitt hallok, hátra nézek és megijedek a saját árnyékomtól. Gratulálok magamnak. Elindulok a kert végébe ahol. kedvenc táj kémlelõ fám helyezkedik el. Alatta pedig egy hatalmas széna kupac. A kedvelt ülõhelyem. Hát bele is huppanok. Fura mód,de nem nedves, mint a fû. Mèg egy kis meleget is álaszt ki magából. Törökülés pozíciót felveszem és a kapucnimat. Hallom ahogy nyikorog a fa ahogy az erõs szél fújja. Közben csukott szemmel vagyok, teljesen lemegyek alfába. Pillanatnyi ellazulás, jó érzés. Hirtelen felpattanok, felmászok a fára azon pedig egy magasban lógó hintára. Ahogy felülök rá a szél ismét nekiiramodik és a kapucni huss, le a fejemrõl, ezer fele borzolva a hajam. Lóhatom a lábamat egy határozott ugrással egybõl a széna közepére esem. :) Felállok, lassú léptekkel, szinte csukott szemmel a bejárati ajtó felé veszem az irányt. Hihetetlen, ilyen pontosan sosem szoktam emlékezni egy 5-10 perces kerti sétára. Fantasztikus egy hely az ott.

Mindenkinek szép napot kívánok:

D.e.k.o.

Eljutottam arra a pontra, hogy semmi nem érdekel. Nem, semmi. Az, hogy mi lesz, hogy mi van, hogy ki mit gondol rólam. Egyszerûen semmi. Mert elfáradtam. Igen, bizony el. Fura ezt így leírni de így van. Amikor megkell mozdulnia az ujjamnak, hogy írni tudjak, hogy kitudjam nyitni a szemem hogy valamit letudjak olvasni. Mindenhez, a gondolkodáshoz, a beszélgetéshez. Kimerültem. Kimerültem a rohadt nagy nyomás miatt. A folyamatos idegeskedés, a nem szeretés miatt. Tudom, most erre ráfogja mimdenki: kamaszoodiiik. Biztos, nem szállok vitába vele,de úgy gondolom nem csupán ez a gond. Nah...hogy is fejezzem ki magam...az összességében az elfáradás volt a legjobb szó rá. Az nem mehet, hogy minden nap úgy kelek fel, hogy sírok, remegek a fárasdság miatt. Pedig kialudtam magamat. Nem mehet, hogy amíg ezt írom hót vizes lesz az egész pizsamám. Nem mehet, hogy órákon kikapcsolok és ha egy rossz szó is ér, ordítozva és sírva rohanok ki. Nem, nem mehet. Ez túl sok. Csupán elfáradtam....és nincs aki szeret.