Borzasztó dolog történt ma, nem fogom kerülgetni mint macska a forró kását úgy mint Rebekea, hanem elmondom. Egy fiú osztálytársam édesapja meghalt.
Szofi néni elsõ óra elõtt elküldött minket (Csilla, Móni, Liza és én) hogy szedjük le a frasangi dekorációt az ebédlõ falairól. Nagyon nagy vidámsággal telt az a 20 perc ami elment az órából. De aztán vissza mentünk a terembe. Mindenki zokog, a hátsó terembe (mert két terembõl áll az osztályterem, csak Szofi néni bezárva tartja a másikat szóval a hátsóban) van tömörülve az osztály a fiú köré. Csak sírt és elmesélte mi volt. Elõször amikor beléptem kezdtem a szokásos "hepi van, nincs semmi gond, hamgoskondjunk" figurám. Aztán odaszóltak: Meghalt az apukája! csönd!
Nah itt leblokkoltam. Tessék??
Azt tudtam hogy ez befog következni, mert már 2 éve nagyon rákos volt. De azt hittem...hogy...még...van remény.
De nem. Ott nem tudtam felfogni, hisz az emberi agy egy halált nem tud egybõl feldolgozni. Azt, hogy egyik nap még él az a lélek,az a test, az. gondolat, az az ember,az az összetett lény, él. Még él. De másnap, már semmi. Egy elhült test, csak hús. Semmi élet, lélek, gondolat. Semmi. Elszállt. Vége. Egyszerûen nincs tovább. Ez egy nehezen felfogható dolog. Pont most írtam volna hogy " még nen fogtam fel én se" de ez nem aktuális már, mert pont akkor kisebb könny szökött a szemembe és belenyilallott a fejembe: igen, felfogtam, hogy nincs többé.
De valójában a halál az egy olyan dolog, amit nem lehet megmagyarázni úgy, hogy ne jusson valami eszünkbe, vagy valaki.
Én ilyenkor mindig kiakadok. Mert a halál az halál. Ès felfoghatatlan "a vég" fogalma.
A mai nap rájöttem: Nem is olyan katasztrofális ez az osztály. Hetedikre mindenki (úgy ahogy, már amikor) megkomolyodott és elkezdett összetartóbb lenni. Szegén srác, nem tudom hogy fogja fel ezt, és szeritem nagyon sokat segített neki, hogy mindenki külön-külöj odament, megölelte, és lelket öntött belé. Aztán pedig közösen midenki. Mert mi mindannyian kiállunk egymásért, mert egy 30 fõs család vagyunk, a @-ok. Èn pedig bennük a kis részeg @. Aki hírdeti a hippi lelket, akinek minenki a szive csücske (mert ugyebár tele van a szivem csücskökkel) miközben szinte naponta darabokba hullva borulok az ágyba.
Ès ez a sok kis @ mind kiáll a másikért és ezt a jó öreg elvet követi: mindenki egyért,egy mindenkiért!
Sajnos, persze vannak széthúzó személyek is.
Megoldjuk. Mert így 13-14 éves korra eljutottunk odáig hogy tudjuk mit jelent az, hogy család és szeretet az iskolában is. Tudom, nemrég nem így vélekedtem, sõtt...
De ez a mai nap...megmutatta nekem mire is vagyunk képesek együtt. És láttam is ma mosolyt drága szegény fiú arcán. Remélem könnyebben feldolgozza majd. Nagyon remélem.
:'(