Helló mindenkinek!
Nemrég egy új blogoló akatt a szemem ügyébe.
Megnéztem.
Egy szép bejegyzését olvastam el, amihez egy kommentet fûztem.
Mivel gondolataim egyeznek az övéivel, ezért megkérdeztem privátban, hogy nem e átmásolhatnám a blogomba...
És megengedte!!! áhhw!
Szóval olvassátok Kócosvagyok értelmes bejegyzését!
Sziasztok!
Azt hiszem, illik az elején közölni: az én blogom nem egy lelki szemetesláda lesz. Nem vagyok egyike a mostanság állandóan nyavalygó tiniknek.
Ahogy szétnézek a környezetemben, azt tapasztalom, hogy egyre többen elégedetlenek azzal, amijük van: nem elég kedvesek a szülõk, nem elég a zsebpénz, nem elég a barát, nem vagyok elég szép, kövér vagyok, stb. A filmekbõl oly ismert „cselekvõ hõsök” mintha megszûntek volna létezni, mindenki csak sír, de nem tesz semmit, hogy jobb legyen. Ez csupa szentimentalizmus. Ha kövér vagy, mozogj, ne zabálj mekis kaját, satöbbi. Ha csúnyának érzed magad, kérdezd csak meg a szüleidet, azokat, akik szeretnek, õk biztos szépnek látnak – és kit érdekel, ha az idegenek nem? Akik csak a külsõ miatt utálnak valakit, azokkal nem is érdemes foglalkozni, IQ-n aluliak.
Ha nem elég a barátod, akkor vigyázz azokra, akik még melletted vannak – nagyon könnyû õket elveszíteni, néha egy hülyeségen borul az egész. Sokan csak gyûjtik, gyûjtik a jópofizó embereket maguk köré, hogy több lájkot kapjanak a facebook képeikre.
El vannak szállva az emberek, hogy nincs meg mindenük, siránkoznak – örüljenek, hogy van a kezükben mobiltelefon. Valahol nem számít alapnak, hogy egy 16 éves tini saját számítógéppel, okostelefonnal, fényképezõgéppel rendelkezik. Ráadásul egy szava ne legyen addig, amíg a dolgaiért nem õ keresi a pénzt. A szülõnek se boldogság azt hallani, hogy a gyerek emiatt meg amiatt boldogtalan.
A probléma ott van, hogy a vagyon, a pénz adja az ember megítélését. Ha felvillantod az ájfónodat, máris köréd gyûlnek a „barátok”.
S a kapcsolatok otthon? Nem minden család tökéletes, de mindenhol lehet javítani a hangulatot. Lehet, hogy ha többet segítesz otthon, nem késel el megbeszélt idõpontokról, nem részegen esel be a bejárati ajtón, és nem rinyálsz, ha valamire nemet mondanak, idõvel a szüleid is kedvesebbek lesznek hozzád, és elkezdik kapiskálni, hogy kicsi lányuk-fiuk kezd jó útra terelõdni. A családi béke kompromisszumokon alapul. Ha nem tanulod meg, akkor aztán keresheted életed párját, a szerelmet, amiért már a 14 évesek is érfelvágdosva áhítoznak.
Akinek nincs párja, az már nem is számít embernek, nem is olyan érdekes. Hiszen mennyi lájkot kap a facebookon egy kép, amin megcsókolod a fiúdat? Kétszer annyit, mint amelyiken egyedül vagy. Mindenki keresi, mintha már 20 év alatt befutna a kapuzárási pánik. S persze egyik kis diákszerelembõl a másikba ugranak, nem kímélve lelket – és testet. A lányok már egészen kis tini korukban hirtelen barbi babává vedlenek – de miért is csodálkozunk ezen, hiszen a nagyobbakról vesznek példát. De errõl majd máskor.
Szóval, mindenki szomorú, mindenki sír. De nem csak a gyerekek! Felnõttek arcán is látható a nyomorúság, amikor egy üzletbe betérünk, s szemügyre vesszük a kedvetlen eladó lomha lépteit. Otthon pedig százezreket öl az ideg, munka nélkül ücsörögve, tehetetlenségben. Egy szó mint száz: sír az, akinek munkája van, de mégjobban sír, akinek nincs.
Az emberek nem veszik észre egymást, de még magukat sem.
Nem szeretem a felesleges panaszkodást, ezért is veszítek el annyi embert magam körül. Nem tudják megoldani problémájukat, és hozzám jönnek, gondolom ez sokaknak ismerõs, akik a lelki szemetes helyzetében élnek. S én elmondom tanácsaimat, megvigasztalom õket, sok reménnyel nézem, merre mennek tovább, aztán…
Nem tesznek semmit, és az egész kezdõdik elölrõl. Engem pedig öl a méreg, mert segíteni nem sikerült, de nem bírom nézni, hogy az emberek szenvednek. Aztán pedig rájövök, hogy szenvedésüknek egyetlen oka az akaraterõ hiánya.
Néha már belefáradok ebbe, a folytonos hallgatásba, s abba, hogy az én lelkem nem ápolgatja senki (hiszen én nem panaszkodom). Még szerencse, hogy van néhány csodálatos ember, akik mellettem állnak, s akik megjárták már a gödrös utakat és a nehézségeket, de még mindig tudnak mosolyogni.
Ezt akartam leírni.
Üdv: Kócos
És Üdv: D.e.k.o.
