"Elfogyni lassan..."
Sétálva az út szélén,
Nézve a szép tájat,
Elmerülök a létben,
A nagy világban.
Hull a levél a földre,
A sárgálló rétre.
Nemrég, még tavasz volt,
A gyümölcs fa szirmokat szórt.
Gyülekeztek a fiatalok erre,
Szerelmeseknek volt ez a törzshelye.
Minden fényes volt,
De most,
Látva az elfogyó természetet,
Kavarognak bennem az érzések.
Temérdeknyi dolog,
Ahogy látom,
Az idõ gyorsan elsuhog.
Látni a fényt, ami erõt ad,
És megpillantani az elmúlásokat.
Ezer pillangó ébredezik a hasamban,
Bódult állapot kerít hatalmába.
Száz meg, száz emlék,
Mi elmúlt,
Hirtelen gondolatomba száll,
De mind elhull,
Mint nyár végén a virág.
Ez az élet! (?)
Ellene soha,semmit sem tehetsz.
Csak arról dönthetsz,
Benne élsz, vagy eltûnsz örökre.
Refr:
Egyszer egy esõs délelõtt felébredsz,
Ráncos a bõröd, hajd színe elveszett.
Èletkedved valahol a semmiben van,
Elvesztetted minden kincsed, szinte az egész életed.
Nézel ki az ablakon értetlenül,
Most miért nem vagy boldog,
Hol az elveszett idõ?
Mi történhetett volna, ha...
...Ha mondjuk bátrabb vagy?
Milyen életed lenne, ha nem félté volna,
Oda menni hozzá,
Kérdéssel a tarsolyodban?
Nem féltél volna bevallani valamit,
Mert a válaszra gondolva szíved keservesen sírt.
Féltél a választól.
Igen attól.
Pedig ha nem teszed fel,
A válasz örökké egy határozott nem.
Hisz csupán, csak nézel elõre,
Egy üres szobában egyedül.
Mert ha nem féltél volna,
Most esetleg valaki hátulról átkarolna.
Könnyen lehet.
Milyen ironikus az emberi élet.
Az emberi félelem.
Kérdések, válaszok,
Maguktól nem önállók.
Tenned kell azért, hogy boldog légy,
Azért, hogy ne legyen befejezetlen vég.
Merj élni, baj nem lesz belõle,
Merj beszélni, életed abból merülne,
Merj lépni, különben soha nem haladsz sehova,
Merj élni! Hisz az a mindened!
~Gombolyagy Dóra~
Ez itt kéremszépen egy dalszöveg. ( Épp azért nem rímel néhol) Az osztályban alakuló zenekarnak egy zenéjére. :D
