Nos most ráérek írni. A buszon vagyok, jövök vissza Lizytõl. Nagyon jó volt nála. A kutyus egy gyönyörû cukiság. Nagyon aranyos volt, de ugyan ilyen rosszcsont. Àtjött Móni is, aki egy pár utcával lakik arrébb. Játszottunk a kutyussal, ebédeltünk, beszélgettünk aztán hazakísértük Mónit. Macskáztunk egy kicsit ott aztán bevásároltunk a boltba. Iràny vissza. Ketten maradtunk így, fenn elvoltunk a szobában. Megmutatott egy csomó mindent. Csak azt sajnàltam hogy elrepült az idõ. Gyorsan. Így irány a buszhoz ami vissza visz Kecskemétre. Zenét hallgatok ami kicsit kellemesebbé teszi az utazást. De nem tud megszabadítani a betegesen bàmuló emberektõl. Abban reménykedem hogy nem jönnek a végállomásig ahova én megyek. Remélem addigra már anya ott lesz. Jó egy hülyén hangzik, de komolyan. A lényeg, hogy a nap jó volt, mert a kis kishülyémmel tölthettem, ó, a kishülyém az nem Lizy hanem Kevin. Mindegy akkor jó volt mert egy nagy kedves lányal tölthettem. Jézusom. Ott egy halom hely. Egy csomó. De ezek mind itt állnak elöttem. Nem tudom mi az okuk. O.o A mai nap témájában elszeretném mesélni azt az érzést ami egyre többször kerít hatalmába. Nem is tudom hogyan fogalmazzak. Mindenki bele akar szólni az életembe. Még a gondolkodásomba is. Nem nagyon komálom azokat az embereket akik megakarnak változtatni. Akik bele akarnak szólni minden gyakorlati és gondolati tevékenységembe. (Most megyünk el a sulim mellett. Ránézve a termünk ablakára, annyi meg annyi dolog jön elõ :3 ) Nah ott tartottam, hogy egyre többször kapok rajta személyeket, hogy az én dolgaimmal foglalkoznak nem a sajátjukal. Ami nem nagyon hasznos nekik, inkább idõ pocsékolás. Nah majd egy másik bejegyzésben folytatom, egy - két megálló és lekell szállnom. /irás idõpontja: 17:37 /
